Nemes Nagy Ágnes: A szomj

Nemes Nagy Ágnes: A szomj
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magadat őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégítetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
-De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Holló András: Reménytelenül

Mélységek felett lépdelek.

Lehet akármi.

Vagy megtanulom, hogy lehet

a levegőben járni.

Innen:

József Attila: Kopogtatás nélkül

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz
hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő
szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad
más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes
vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz
hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

1926. április

Csíki András: Leszek a barátod

Csíki András: Leszek a barátod
Leszek a barátod,
játszom játékaid,
elnyúlok és elnémulok veled,
sírom bánataid,
örülöm örömeid,
mindenem megosztom veled.

Ahogy fordulsz, fordulok én is,
amit tudsz, még megtanulom,
ahová állsz, oda húzok én is,
amennyit bírsz, azt én is kibírom,
ha szeretsz, szeretek veled,
ha gyűlölsz, gyűlölök híven,
úgy nézek, ahogy te is nézel,
megyek, ha elmész innen.

Jegyben a sötétséggel járunk,
ha énekelsz, dúdolom veled,
„de szép esők hullanak ránk,
s már szeret aki szeret……”

S hajnalban ébredsz, én is felkelek,
ha koldulsz, én is megteszem,
ha elszégyelled árvaságodat,
én is lesütöm fejem,

ha zászlódra sorsodat húzod,
bizton én is aláállok,
s ha vágányra fekszel, melléd tolakszom,
hogy láthassam gyönyörű halálod,

aztán elnémulok én is veled,
mint egy éjfél utáni állomás,
és reggel csak üres üléseken ülünk,
és folytatódik ez az utazás…….

csak sodródunk merre az ég vezet,
egy beláthatatlan pusztaság felé,
hol egy kóró a legszebb virágunk,
ahol mindenünk a másiké,

de onnan már nem megyünk tovább,
leszállunk és végső helyünkre lépünk,
és egyszer még összekacsintunk,
és már nem mondjuk el mennyire félünk.

WEÖRES SÁNDOR:Három dal női hangra

A láthatatlan jelenlévőhöz

Hallgass, mellembe bújj,
mikor a virradó szobán keresztül
a falakról az éj leperdül,
mint oldott gyöngysor szétgurúl -
mélybe vonulva, szívemből figyeld,
hogy tiszta csillámlása mit jelent -
de ha fölmérted e csodát
a hajnal útvesztőin át:
mellemből kelj és szememből tüzelj,
mert nem jut több íly áldott némaság,
kelyhet húny a virág, ha nap közelget,
fakón szárnyat zár tündöklő szerelmed.


Az unicornis látogatása

Most kényes léptü őz szökell szobámba,
bútor tömbjén átúszik tétován,
szügyén átlátszik levetett ruhám,
padlót nem érint karcsu kék patája,

lehelletében párnám szőtt virága,
sötét szeme rajtam pihen puhán.
Magát se félti és engem se szán:
egy sejtelem az élete-halála.

Mit lépte megkuszál, a holdsugár
mellette szinte durva mint a sár,
és hozzá képest él a szoba vágyva.

S ahogy testetlen mámor magtalan,
oly egykedvűn, bámészan elsuhan
ártatlan szépsége a holdvilágba.


A sötétségnek áldozás

Várj még, ne tedd,
merülj tenger-hullámu karjaimba
s dobogó fehér hab közt szenveded
ahogy e vízbefúló rettenet
ránk zárul mint a kripta:
úgysem igazság, csak kényszerüség
hogy hátrahajtom a fejem
s a világ megfordul velem:
arcom fölött az ég,
előtte árnyékos fejed
és örvénybe vesző tekinteted.

Várnai Zseni - Szerelem

Várnai Zseni - Szerelem
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve,
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve szerelem.

Carl Orff - Carmina Burana

O FORTUNA
Ó, Fortúna,
hűtlen Luna,
állhatatlan, csalfa Hold!
Olykor megversz,
olykor kedvelsz,
nem jut hozzám bú és gond,
egyszer látlak,
eltűnsz másnap,
borul le rám nagy sötét,
elszáll minden
kedvem, kincsem,
bajt hoz rám csak föld és ég.
Szörnyű sors ver,
átkos sors ver,
forgat, mint rút, nagy kerék.
Balga végzet!
Semmi így lett,
amit adtál rég elénk.
Hajdan szépen,
vígan éltem,
hűtlen Hold már fényt nem ád,
kedvem, pénzem,
mit nemrégen
nékem adtál, mind elszállt.

Tőled féltem,
ez lett végem,
kedved hozzám csalfa volt.
Árván, félve
hullok térdre:
újra nagy légy, régi Hold!
Ez a sorsunk:
nyögve hordunk
mindent, mit bús végzet ád,
s bajban, jajban,
síró dalban
visszavárunk, Fortúnánk!

O Fortuna,
velut luna
statu variabilis,
semper crescis
aut decrescis;
vita detestabilis
nunc obdurat
et tunc curat
ludo mentis aciem,
egestatem,
potestatem
dissolvit ut glaciem.
Sors immanis
et inanis,
rota tu volubilis,
status malus,
vana salus
semper dissolubilis,
obumbrata
et velata
michi quoque niteris;
nunc per ludum
dorsum nudum
fero tui sceleris.

Sors salutis
et virtutis
michi nunc contraria,
est affectus
et defectus
semper in angaria.
Hac in hora
sine mora
corde pulsum tangite;
quod per sortem
sternit fortem,
mecum omnes plangite!

A zenemű
A szerzőről

József Attila: Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. május

József Attila: (Szőke hajam)

József Attila: (Szőke hajam)

Szőke hajam már kibontom a szélnek
De arcomat mosolyba takarom
A hiába várt csókok igazát
Elbocsátja az asszony-hatalom.

Rózsákból rakni mindig-égő máglyát
Jól csókos tűzimádó tudna csak
Hát elbocsátlak csókos csóktalan,
Már lángot hívőbb kezek gyujtsanak.

Megosztozunk most iker életünkön
Tiéd a vágy, enyém a szerelem
S kihullsz belőlem, mint az üstökös,
De emlékcsillag száz marad velem.

1924. febr. 13.

Idéze(t/k) Mikka Makkától:

Vad nyár van újra.
Buja a világ és nem tudja,
Mire is jó a béke.
Lassacskán felnő
A hadat nem látott bátrak
veszélyes nemzedéke.

Kuczka Péter: Engesztelés

Kuczka Péter: Engesztelés

Már lefeküdtem. Vártalak. Végre jöttél,
megálltál az ágy mellett meztelen
s táncolni kezdtél, mint keleti hárem
tanult táncosa. Ringott szép melled,
lengett nyújtott karod, csípőd mozgása
szeretkezéseink ütemét idézte, én meg
csak néztem áthevült, sima arcod, félig
lehunyt szemed, nedvesen csillanó
ajkad, néztem táncodat, a nekem szóló
hívó, bűvös testet, megtapsoltalak és
magam mellé húztalak az ágyra. Te sértve
hátat fordítottál, eltoltad a kezem,
aztán hirtelen, dühödten ledobtad magadról
a takarót. Itt vagyok, kiáltottad, észre
sem vetted, mert nem figyelsz rám, mit tettem
érted és öledre mutattál. Meztelenre
borotváltam magam, látod, mert sokszor,
fojtott vággyal beszéltél kisleányok
szőrtelen, szűzi testéről, finom ölük
nyílásáról, csókkal, simogatásokkal
felkelthető veszett vágyukról, a te
veszett vágyadról. Hát itt van, tessék,
aján.déknak szántam. Értettelek, öledbe
borultam, nyaltalak őrült vággyal. Lassan
izzani kezdtél, múlott haragod, még, még,
kiáltottad s én beléd hatoltam olyan
érzéssel, hogy két gyönyörű testet ölelek,
egy eszement nőt s egy eszes szüzet.

Utassy József: IMMÁRON ÖTVEN

Immáron ötven
esztendő szakadéka
tátong mögöttem.

De hol a palló,
az az egyszál, amin én
idáig jöttem?!

Ing-leng törötten.
Valóságos csoda, hogy
embert nem öltem!

Csak jöttem, jöttem,
ballagtam sarki fényben,
caplattam ködben,

s nem könyörögtem
soha senki fiának,
nem könyörögtem – – –

Állok itt gyöngyben.
Ajkamon csönd lakatja.
Törd fel, Szerelem, törd fel!

József Attila: A SZEMED

József Attila: A SZEMED

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
Mint ifju pásztor künn a messzi réten
Subáján fekve méláz fényes égen
S kezében búsan sírdogál a nád.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
S arcomba hullnak a csillagkörök.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S a vér agyamban zúgva dübörög.

1922. dec. 28.

József Attila: NAPSZONETT

A vén diványon hentereg a Nap,
Magával hozta erdők illatát
S kinek örömből semmi sem maradt,
Vidultan nézem én kopott diák.

Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
Aranyhajával elborítja arcom,
Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
Ölébe békén árva főmet hajtom.

- Ó Nap, a csókod új életre kelt,
Ha símogat selyem hajad, még élek;
Rossz idegem új ösztönökre lelt.

Maradj örökre - éjszaka lesz, félek,
Az éjnek oly riasztó árnya van
S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

1922. okt.

Ágh István: Mit kívánjak neked?

Micsoda meztelen lehettél?
Még szívedet is láthatták
bőröd alatt, akik szerettek.
Micsoda kiszolgáltatott
lehettél valamikor
ha most torkodig öltözöl
hajad rézsisakját szemedre húzod
ágyadig szelídíted a magányt?
Négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm.
Mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
Miféle szelet küldjek, hogy kifordulj
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
Mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd
vagy lassan kifosztottak
mint az ártatlanokat szokás?
Hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb
papir-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess
hasadra hajtsam-e fejem
mint anyának a gyermek
koponyámmal döfködjelek?
Szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
Én nem akarlak bántani
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak
egyszer csak találkozunk a halállal
akár egy kóbor kutyával éjfél után.
Mit kivánjak neked?
Folyam habján lásd meg csontvázadat?
Lehullott diófalevélbe harapj?
Micsoda keserűség a tied
ha most torkodig öltözöl
hajad rézsisakját szemedre húzod
ágyadig szelídíted a magányt?

Szabó Lőrinc: Élet

Érdemes lesz? érdemes volt?

Görbe, ami egyenes volt.
Hol van erő és szerencse?
Mi taszít ki? Ki vezet be?
Tőle, hozzá, benne, érte,
nála, néki, mégse, mért ne,
ide, onnan, ott is, itt se
majd ha, már most, úgy is, így se,
mindig, egyszer, érthetetlen,
jaj, tovább, nem, az se, nem, nem,
néha mégis, soha többé,
véle, oda, mindörökké:
mennyi megnyílt s elveszett út,
mennyi csapda, mennyi zegzug,
halni lassan, ölni gyorsan,
bent a szívben, kint a sorsban,
s úgy hinni, hogy győztes - vesztes,
eljutunk az egyeneshez:

érdemes volt? érdemes lesz?

József Attila: Egyszerű vers

Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég,
... akkor szeretném látni a szemedet.
Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném meg-
... csókolni kezedet merészen.
Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom,
... hogy nem fogom megcsókolni a kezedet.

1922. jún.

Frederico García Lorca: Találkozás

Se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
Tudod, tudod már, miért?
Oly nagy a szerelem.
Megy az ösvény, menj tovább!
Kezemen
szögek sebe
élesen
Nem látod, hogy
vérzem?
Ne nézz hátra, lépegess
csöndesen.
S imádkozz, akár csak én,
hogy legyen kegyelem,
mert se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.

(Illyés Gyula)

2 in 1

Székely János: Feladat

Lemondani és fejet hajtani
Egy sértett asszony oldalán, aki
Azon tűnődik és munkál örökkön,
Hogy ostorozzon jobban, hogy gyötörjön;
Ki minden jóra rásüti, hogy vétek,
Ki fél s nem ért, kit félek és nem értek;
Egy nő mellett, ki másra vágyik - többre -,
S nincs tehetsége semmi az örömre,
S a fájdalom jogából mit sem enged,
S fájdít, ha fáj, és szenvedtet, ha szenved;
Ki igazamat sohasem látta be,
Mert igazát szegezte ellene,
Míg védhetetlen vádjai alatt
Meggyűlöltem magát az Igazat;
Egy nő mellett kinek hóhéra lettem,
Ki tönkretett, kit én is tönkretettem,
S most úgy sajnáljuk és emésztjük egymást,
Mint élő bűnjelt, izzó szemrehányást;
Egy nő mellett, kit mindenek felett
Gyűlölhetnék és mégis szeretek,
S a vágy, amelyen büszkeségem ég el,
Úgy hozzáláncol sajgó kötelével,
Hogy álmomban sem szabadulhatok;
Mellette, kivel élni nem tudok,
De aki nélkül elvesznék azonnal;
Ki bűntudattal büntet és iszonnyal,
Mert szemem láttára pusztul el miattam;
Kinek amim volt, tékozolva adtam,
S most mégis rág, és sírva szegzi le,
Hogy koldus lett, hogy nincsen semmije;
Aki kifosztott, és akit kifosztok,
Kivel napjaim külön kicsi poklok,
De aki mellett egy-egy ritka percben
Haláltalanná, teljessé növekszem;
Mellette, ki - bár félem és gyalázom -
Egyedül méltó hozzám a világon,
Mellette élni, egy fedél alatt:
Ez most a tét és ez a feladat.

Szeisz Kriszta: Mondj igent

"Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?

Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?

Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet, hogy megsimogathassam a lelkedet?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?

Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát, ha kell elfogadni,
Tárgyat s pénzt eszköznek tekinteni,
S a földet ajkaddal érinteni?

Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
S beteg állatot megsimogatni?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárvány sugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
S átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?

Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
S tanulni abból ha megköveznek?

Tudnál e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, és bárki mást?

Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál"

Szeisz Kriszta: Mondj igent

"Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?

Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?

Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet, hogy megsimogathassam a lelkedet?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?

Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát, ha kell elfogadni,
Tárgyat s pénzt eszköznek tekinteni,
S a földet ajkaddal érinteni?

Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
S beteg állatot megsimogatni?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárvány sugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
S átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?

Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
S tanulni abból ha megköveznek?

Tudnál e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, és bárki mást?

Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál"

Tóth Árpád: Elfelejtetted a napot

Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött,
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szeliden
Tüzesítette a fény,
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,

Arra, mikor - halk hajó
Titokzatos tengeren -
Fekvőszékem útrakél,
S lázam sodrán ring velem

Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sohse lesz,
Mindaz, ami sohse volt -
Így indultam ma is el,
Húnyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat

Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy, és jaj nekem.

És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.

Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot,
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek,
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek, a por, meg az idö
mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém,
hogy olykor elfog a szeretet tériszonya
és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

József Attila: [HA NEM SZORÍTSZ...]

Ha nem szorítsz úgy kebeledre,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
ha gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.

Tu Fu: HITVES, EGYEDÜL SZÉPSÉGÉVEL

Tu Fu: HITVES, EGYEDÜL SZÉPSÉGÉVEL

Ki nyájasabb és édesebb ki nála?
Egy puszta völgyben él most hangtalan.
Meséli, hajdan nagy volt a családja,
de hírük és hatalmuk porba van.
...Kuan vidékén a forradalomba
kardélre hányták atyját, bátyjait.
Mit ér a földön rang és úri pompa,
ha ennek ennyi hasznát látja itt?
Kit űz a Balsors, azt mindenki űzi,
reményünk mécse ellobog hamar.
Nem kell urának Ő, a drága, szűzi,
mint új edényt, most új arcot akar.
Mikor az Est sötét zászlót emelget,
s kacsák alusznak éji tereken,
a férj galádul hajszol új Szerelmet,
magába sír a régi Szerelem.
A kútfőnél a csermely habja tiszta,
túl a hegyen piszkot, sarat fereszt...
Szegényke pesztonkáját várja vissza,
foltozza zsuppal a rozzant ereszt.
Hajába nincs virág, a lelke kába,
fenyőgallyat morzsolgat egyedül,
s hűs éjszakán, vékony selyemruhába,
egy bambuszfához búsan odaül.

(Kosztolányi Dezső)

Várnai Zseni: Szolgáj szívem.

Várnai Zseni: Szolgáj szívem

Csak kis kitartás! bíztatom magam.
Még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szívem még egy kicsit nekem,
jaj meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod szívem,
elkoptunk, de ne sejt6se senki sem,
higyjék csak azt: az óra jól ketyeg,
Nem irgalmaznak ám az emberek.
Csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen.
Csak én tudom, ha ágyamba rokadok
estére már milyen fáradt vagtyok.

Szemem árkos és ájkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény.
Sokat sírtam: eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
De ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul.
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, kip-kop... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton szívem, jaj, meg ne állj,
kip-kop... tovább is híven kalapálj.
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki oda jut,
a csillagok közt csillagként ragyog....
csak este, .. olyan fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
-Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vigan,
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem csillagok!

József Attila: Mámor

József Attila: Mámor

Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.

Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.

Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.

És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.

Gyurkovics Tibor: LÁNY-SZERELEM

Gyurkovics Tibor: LÁNY-SZERELEM

Nagyon meggondolandó
kivel fekszel egy ágyba
milyen az otellója
milyen a muskotálya
milyen legyen a padló
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
a jersey blúzt a szoknyát
a bugyit kombinét
nagyon meggondolandó
milyen legyen a szája
a mosolya a bokája
a pihéje a bája
milyen legyen az utca
ami hozzá vezet
milyen legyen a város
a kert a kerület
lesz-e szemében őrült
lángolás amitől
felgyullad a világ is
ha a lány nekidől
Nagyon meggondolandó
mert aztán ott a lány
magában a szobában
meztelenül csak áll
szedegeti a cuccát
gyönyörű rongyait
meztelen köldökével
világokat vakít
kapkodja visszavenni
a szoknyát a tüdőt
szapora lélegzését
milyen volt azelőtt
nagyon meggondolandó
kit hogy lehet szeretni
milyen legyen az arca
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
milyen az íze szája
emléke muskotálya
a poharában a bólé
az üvegében a sörlé
az asztalán a sercli
mert van ahonnan többé
már nem lehet magunkat
sohasem visszavenni.

Quasimodo:

Szép - ennél róla többet nem tud szó vagy kép
Ahogy táncol: csábít és mesét mesél
Mint egy madár, ki szárnyat tárva messze száll
Ha nézem, érzem, még a Pokol is ráng

Mezítlen táncol lelkemen a szép cigány
Imáim elnyeli a hűvös Notré-Dame
Mondd: ki az, ki elsőként a kőért nyúl, s hajít?
Gyönyörrel bámulnám a halálkínjait
Ó, Lucifer, hadd felednem Isten szavát
És engedd egyszer bírnom őt: Esmeraldát

Frollo:

Szép - de e szépség démon, pokolbéli lény
Szemeim a mélybe fordította, ó, Ég!
Világi lángot ültetett e lány belém
Istenem nélkül ez vagyok: csak kagylóhéj!

Lám, Éva bűne néz a szemeiből rám
Bűngyűlölőből bűnözővé tett a vágy
Mondd: vajon e szép test mögött lélek rejlik-é
Vagy csupa bűnből épült útkeresztezés?
Szent Asszony, ne hagyd felednem Isten szavát
De titkos módon add nekem Esmeraldát

Phoebus:

Szép - ki szemébe bámul, a Pokolba néz
Ruhája ócska, csontsovány, oly szegény
Mégis, ha ráng a csipő, férfi nem remél
Szemeibe nézek, s látom ott van a vég

Ó, kedvesem, csak egyszer hadd legyek csalárd
Mielőtt esküvőre hív a Notré-Dame
Vágy: megőrjit engem, és e lány karjába ránt
Lelkemre általa az ördög rátalált
Menyasszonyom, feledek én minden szabályt
Mint rózsabimbót bontom ki Esmeraldát

Quasimodo, Frollo, Phoebus:

Mezítlen táncol lelkemen a szép cigány
Imáim elnyeli a hűvös Notré-Dame
Mondd: ki az, ki elsőként a kőért nyúl, s hajít?
Gyönyörrel bámulnám a halálkínjait
Ó, Lucifer, hadd felednem Isten szavát
És engedd egyszer bírnom őt: Esmeraldát
Esmeraldát

Gyurkovics Tibor: Vágy

Ami után kapkodsz, elvész,
amit elengedsz, megfogod.
Karodba röpülnek a fecskék,
s magadra hagynak a csillagok.

Váci Mihály: Százezer út

Váci Mihály: Százezer út

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igen biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.

Míg alszóm tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.
A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.

Váci Mihály világa és költészete

Arthur Rimbaud: Álom,télire

Arthur Rimbaud: Álom, télire

Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
utazni jössz velem.
Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
csókok fészke pihen.

Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
megrontva az ablakon át
fintorgó démonok fekete söpredékét
s fekete farkasok hadát.

S egyszer csak valami az arcodat kaparja...
Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
aláiramodó.
Hozzám fordulsz: "Keresd!", s a fejedet lehajtod.
S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
aki - nagy utazó!
(Szabó Lőrinc fordítása)

Élete
Wikipédia
Képek

Arthur Rimbaud

Kamarás Klára: Titok

Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.

Éjszaka...vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye

kimondjuk sugva, szinte félve
mindenkinek a titkok- titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:

gyengék vagyunk...és sérülékenyek...

Sida - versek, képek, vallomások...
Haikuk
Festményei
Kamarás Klára: Valaki mindig visszahív (zenével)

Karinthy Frigyes: Pitypang

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán
Mért nem szeliden símogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik

Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mért nevetek hozzá - szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértő - élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt
Inkább megmondom
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.

Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva-bosszuságodon.

Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhőbefuró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

Jevtusenko: Bűvölő

Tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyattfeküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj reám,úgy becsülj,
nappal minden fonákjára kerül,
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappall-elméd -
mire gondolni kényszerül,
de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg a mozdonyfüttyökön át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd zenéjével susogja a szám,
az erővel csengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng, s álmomban, álmom után,
Tavaszi éjszakán gondolj reám,
ás nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.

(Illyés Gyula)

Goethe: A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben, ha néma csend borul rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!

(Szabó Lőrinc)

Goethe: Werther szerelme és halála

Az Werther szenvedései: Tipikus szentimentalizmust képviselő mű. A költő Sturm és Drang korszakának alapműve. A főszereplő, Werther szerelmes Lottéba, akinek már van jegyese, Albert. Werther próbál menekülni a reménytelen szerelemből, de hiába utazik a városba, visszavágyik Lottéhoz. Amikorra visszatér, Albert és Lotte már házasok, Werther az egyetlen kiutat, az öngyilkosságot választja. A levélregény valóságos cselekménye Werther lelkében játszódik. Leveleiben a derült-tájleírás, a falusi élet szépsége, élmények - felváltja a vergődő lelkivilágának és szenvedélyeinek leírása. Boldogtalan szerelees, aki hiába keresi a megoldást. A keserű végkövetkeztetés: az élet a boldogságból a boldogtalanságba tart.

Életrajz

Wikipedia

Klasszicizmus

A mű eredete és története

A mű teljes szövege

Goethe asztalánál

Goethe holttestének kálváriája

még

Babits Mihály: Őszinteség

Őszinteség. . . Óh hogyha a szív
oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
könnyű, mint vers, ami rímre megy,
és egyszerü, mint az egyszeregy!. . .

Fa vagyok, a lábam sárban áll,
ezer álmom vétkes kört csinál
s lelkemben úgy eltéved a fény,
mint egy labirintus ösvenyén.

Tán zöld bozót, gazos labirint,
talán csupa kőfal kacskaring;
mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
mily szörnyeteg lakik és henyél?

A szó ott tévedez, elmarad. . .
Fond, Ariadném, szent fonalad,
és ahová sem igen, se nem,
tán elvezet majd a szerelem.

Hogyan mutassa a föld magát,
ha az ég nem küld feléje sugárt?
Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
de karjaimat már vonja a nap. . .

Szabad vers

Vágd ketté gondolatom,
eszméid lágy kelyhébe
megtérni vágyom:
mosolyom tied.

Zavarj részegült álmokba,
hogy teljesebb rabod lehessek,
felejtsd el kétkedésem árjait
üres elmém, ha nem érezlek.

Bíbor fátylad terítsd rám,
bár rég nem vacog testem
szertelen érzésünk.

Kergess téboly-képzetekbe,
ha szertelen-keggyel kéred
felhő-foszlányokat tépek neked,
ugye érzed, hogy milyen könnyű minden?

Zárt gondolatodba, testedbe, a légbe
hisz csak így érzem zavartalan
függetlenségem.

Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról : Vinnélek, vinnélek

Itt hallgathatod is:

Hogyan mondjam el neked,

Amit nem lehet,
Mert szó az nincs,
Csak képzelet.

Vinnélek, vinnélek,
Csak tudnám, merre vinnélek,
Elmennék, elmennék,
Csak tudnám, merre mehetnék!

Hogyan mondjam el neked...

Volt egy föld, messze ég,
Elnyelte már a messzeség,
Ismerős volt nagyon,
De lehet, hogy csak gondolom.

Hogyan mondjam el neked...

Vinnélek, jól tudod,
De nem tudod, nem is vállalod,
Indulnék, indulnék,
Ha egy utat, csak egyet tudhatnék.

Hogyan mondjam el neked...

Hogyan mondjam el neked,
Amit nem lehet,
Hogy nélküled
Élni nem lehet?

A SZERETETT fórumban találtam ...
még ma éjszaka közzé is teszem
Köszönöm!
még, még, még ...

Deák Bill Gyula : Rossz vér

Anyám nem kapott virágot,
Apám keze odavágott,
Aztán elhagyta a családot,
2xRossz vér, rossz vér.

Felfedezte a világot,
Pénzt nem küldött, nem is látott,
Vére vitte, nehéz átok,
2xRossz vér, rossz vér.

Anyám tudta, így is jól járt,
Békésen viselte sorsát,
Miattam félt, értem szolgált,
2xRossz vér, rossz vér.
4x Rossz vér

Éppen csak, hogy tíz elmúltam,
Cigaretta füstjét fújtam,
Már a szoknyák alá nyúltam,
2xRossz vér, rossz vér.

Ahogy lehet, fel is nőttem,
Sokat vertek, sosem bőgtem,
Senki sem várt semmit tőlem,
2xRossz vér, rossz vér.

Nem kérek és nem ígérek,
Nehezen, de csak megélek,
Elszórom az örökséget,
2xRossz vér, rossz vér.

Rossz vér , rossz vér...

Itt meghallgathatod

Varga Feri : Ébredni valakiért

Itt meghallgathatod

Két eltévedt folyót,
a vágy eggyé sodort,
az égről csak nézte a Hold.
A reggel mindig szép,
ébredni valakiért...
S a fényben csak Te vagy és én.
Ez jó menedék,
ez most meseszép,
idebent valahol,
egy életre szól.

Refr.:
Tűz,könny,vágy még együtt lenni,
holdfény,tánc még együtt lépni...

Sok év után jött egy szikra,
s minden lángban áll.
El ne oltsuk még,ez a láng mi bennünk él...a legszebb fény...
Csak égjen még.

Egy pillantás után,
a lelkét bízta rám.
Úgy őrzöm,
mint kincset a zár.
Nem számít ma már hogy volt előttem más,
csak nézz rám,úgy semmi sem fáj.
Úgy bánt ez a fény,most jó a sötét,
gyere bújj ide még,csak égjünk a pillanatért...

Refr.:
Tűz,könny,vágy még együtt lenni,
holdfény,tánc még együtt lépni...

Úgy vágytuk már rég,jött egy szikra,s minden lángban állt,
el ne oltsuk még,ez a láng mi bennünk él...a legszebb fény...csak égjen még...a legszebb fény.

Rotterdami Erasmus

Életrajza
1469. október 27-én született Rotterdamban Erasmus Desiderius németalföldi tudós, író, az európai humanizmus kiemelkedő alakja. Egy orvos leányának és egy papnak a törvénytelen fia volt. Szülei halála után a deventeri káptalan iskolájában, egy hertogenboschi laikus vallási iskolában tanult. Hét évet töltött az Ágoston-rendben, majd Cambrai püspökének titkára lett. Ekkor írta Hat könyv a latin nyelv ékességéről című művét, melyben a skolasztika nyelvrontása ellen is szót emelt. 1495-től Párizsban teológiát tanult, itt írta közmondásgyűjteményét, melyet Európa-szerte használtak a latinoktatásban. 1499-ben Morus Tamás barátja lett Angliában. John Colet hatására Euripidészt fordított, Szent Pál és Órigenész műveit olvasta.

A keresztény harcos kézikönyvében kifejtette: a Bibliát a régi szerzők nyomán kell értelmezni, mert e tanítások alapján közvetlenül megoldhatók napi erkölcsi kérdések. 1505-ben Itáliába utazott, s látta a katonapápa, II. Gyula bolognai bevonulását. Ez után adta ki névtelen szatíráját Gyula, ki előtt bezárul a menny címmel.

Fő művét, A balgaság dicséretét Morus vendégeként írta Angliában, 1509-ben. Ez Morus Utópiájának párja, a semmittevő gazdagokat Lukianosz éles nyelvén ítéli el. Bázelben 1514-ben újra kiadta a Közmondásokat. Bírálta a népet saját céljaikért háborúba hajtó fejedelmeket és a királyokat harcra buzdító, babonákat terjesztő papokat. Az ellenszert a művelődésben látta, a jegyzetekkel ellátott Újszövetséggel és Szent Jeromos kiadásával jelezte a követendő utat.

Brabantban V. Károly tiszteletbeli tanácsosa lett, s felkérték A keresztény fejedelem neveltetése megírására. Elismerte a királyok isteni jogát, de kötelességükké tette, hogy tegyenek a nép jólétéért. Leuvenben egyetemet alapított. Az igazi teológia értelme című művében kiemelte a latin, a görög és a héber nyelv fontosságát. Szembekerült a teológusokkal, mert az Újszövetséget saját fordításában adta ki a Vulgata helyett, s kimutatta: a Szentháromság-dogma kései betoldás.

Luther jelentkezésekor megvádolták, hogy ő fordította szembe a pápasággal a reformátort, míg annak hívei szerint Luther kimondta azt, amire Erasmus csak célzott. Luther hozzá írt levelének Szent Pál-felfogása jelentősen eltér az övétől, ám Erasmus X. Leóhoz írt levelében "az evangélium igazságának zengő harsonájaként" említi Luthert. Fontosnak tartotta az egyház egységét, de elítélte a vallás üldözését. A szakadást a világ egyházi ceremóniákkal szembeni ellenszenvével, nem pedig teológiai okokkal magyarázta. VI. Adrián pápát levélben kérte, hogy engedje a két szín alatti úrvacsorát, s ne tiltsa a papok nősülését.

1524-ben a szabad akaratról írt értekezésében megvédte az ember választási jogát, s az egyházat elmarasztalta a Biblia merev értelmezéséért. Ennek nyomán írta Luther A szolgai akaratról című művét, amire Erasmus a Védekező értekezéssel válaszolt, több szerepet adva a szabad akaratnak, mint amennyit Szent Pál és Ágoston adott. A vallásbékét fontosnak tartotta volna az Európát fenyegető török miatt is. Bázelben a görög Újszövetségen és az egyházatyák műveinek kiadásán dolgozott, különböző vitákba bonyolódott; a protestánsok és a katolikusok is eretneknek mondták.

Mária magyar királynénak írta A keresztény özvegyet, ebben elismeri a nőknek a művelődéshez való jogát. Mikor Bázelben 1529-ben betiltották a katolicizmust, ő a katolikus Freiburgba költözött. Az egyház egységének helyreállítása című munkája a Melanchthon által kezdett párbeszédet támogatta.

471 éve, 1536. július 12-én, Bázelben halt meg.

Linkajánló:

Rotterdami Erasmus diadala és tragédiája

Albrecht Dürer: Rotterdami Erasmus - rézmetszet, 1526

A MTA Filozófiai Kutatóintézetének AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI NYITOTT EGYETEME TEOLÓGIA SZAK

Szent Johanna

Szent Johanna

Virginia Woolf

Virginia Woolf

Születésnapra

" Élni való minden élet,
Csak magadnak hű maradj
Veszteség nem érhet téged,
Hogyha az leszel, ami vagy."
(Goethe)

Puskin: Anyegin

Vajon micsoda ebben a munkában a nagy, a bámulatraméltó és halhatatlan?Az, hogy az elröppenő életet megrögzíti, örökkévalóvá teszi.
(KOSZTOLÁNYI DEZSŐ)

Письмо
Татьяны к Онегину

Я к вам пишу - чего же боле?
Что я могу еще сказать?
Теперь, я знаю, в вашей воле
Меня презреньем наказать.
Но вы, к моей несчастной доле
Хоть каплю жалости храня,
Вы не оставите меня.
Сначала я молчать хотела;
Поверьте: моего стыда
Вы не узнали б никогда,
Когда б надежду я имела
Хоть редко, хоть в неделю раз
В деревне нашей видеть вас,
Чтоб только слышать ваши речи,
Вам слово молвить, и потом
Все думать, думать об одном
И день и ночь до новой встречи.
Но говорят, вы нелюдим;
В глуши, в деревне всё вам скучно,
А мы... ничем мы не блестим,
Хоть вам и рады простодушно.

Зачем вы посетили нас?
В глуши забытого селенья
Я никогда не знала б вас,
Не знала б горького мученья.
Души неопытной волненья
Смирив со временем (как знать?),
По сердцу я нашла бы друга,
Была бы верная супруга
И добродетельная мать.

Другой!.. Нет, никому на свете
Не отдала бы сердца я!
То в вышнем суждено совете...
То воля неба: я твоя;
Вся жизнь моя была залогом
Свиданья верного с тобой;
Я знаю, ты мне послан богом,
До гроба ты хранитель мой...
Ты в сновиденьях мне являлся,
Незримый, ты мне был уж мил,
Твой чудный взгляд меня томил,
В душе твой голос раздавался
Давно... нет, это был не сон!
Ты чуть вошел, я вмиг узнала,
Вся обомлела, запылала
И в мыслях молвила: вот он!
Не правда ль? я тебя слыхала:
Ты говорил со мной в тиши,
Когда я бедным помогала
Или молитвой услаждала
Тоску волнуемой души?
И в это самое мгновенье
Не ты ли, милое виденье,
В прозрачной темноте мелькнул,
Приникнул тихо к изголовью?
Не ты ль, с отрадой и любовью,
Слова надежды мне шепнул?
Кто ты, мой ангел ли хранитель,
Или коварный искуситель:
Мои сомненья разреши.
Быть может, это всё пустое,
Обман неопытной души!
И суждено совсем иное...
Но так и быть! Судьбу мою
Отныне я тебе вручаю,
Перед тобою слезы лью,
Твоей защиты умоляю...
Вообрази: я здесь одна,
Никто меня не понимает,
Рассудок мой изнемогает,
И молча гибнуть я должна.
Я жду тебя: единым взором
Надежды сердца оживи,
Иль сон тяжелый перерви,
Увы, заслуженным укором!

Кончаю! Страшно перечесть...
Стыдом и страхом замираю...
Но мне порукой ваша честь,
И смело ей себя вверяю...

Puskin: Tatjana levele Anyeginhoz
Fordította: Áprily Lajos

Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet,
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni. Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzôm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kísértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.

A mű Áprily Lajos fordításában
Puskin
A műről
A fordításról - is
Egy könyvajánló
Olvasó napló
Marci kommentje :)

FODOR ÁKOS: JELENTÉS-VÁZLAT A JELENIDŐRŐL

Valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom,
megkívánok és elúnok,
fogok, megszorítok és elejtek,
elsírom magam,
unatkozom, félek.
Mindentől függök, de alig függök ö s s z e.
Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
Jöhet
a jövő -
úgyis jön
- nem hívom.

Vajda János: Harminc év után

Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász-sorunk betőlt.
Találkozunk - irgalmas végezet!
Utólszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

Mert amit én vesztettem, óriás.
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat művel emlékezetem.
A múltból fölmerül egy pillanat,
Mint óceánból elsüllyedt sziget;
És látom újra ifjú arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szíved.

És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd e földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban . . .
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
Ki minden kéjt szívébe temetett:
Most itt ülünk, siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan . . .
Tekintetünkben, hajh! nem az elvesztett
Az el nem nyert éden fájdalma van.

Így ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak . . .

Vajda János - kézírás alapján

Ady Endre: Őrizem a szemed

Latinovits Zoltán előadásában

Herbert Krosney - Az elveszett evangélium

(NATIONAL GEOGRAPHIC kiadásában)

Az elmúlt években megtalált, tavaly helyreállított és lefordított Júdás-evangélium történetét meséli el, rendkívül érdekesen, olvasmányosan. Mindenkinek ajánlom, még annak is, aki nem vallásos, mindössze egy izgalmas regényt szeretne, érdekli valamennyire a teológia, ugyanis a feltárástól a lelet kalandos utaztatásain keresztül annak megfejtéséig (bibliai utalásokkal) minden részlet benne van!

Innen

Kis kacsa fürdik fekete tóba'

- avagy a hányattatott sorsú lengyel emigráns története röviden.

Kis kacsa fürdik fekete tóba'

Anyjához készül Lengyelországba.

Síkos a talpa, magos a sarka,

Fordulj ki fordulj szép aranyalma.

A dalocska első olvasásra talán együgyűnek tűnik, ám a valóságban ennél jóval többről van szó. A magyarázatot kérdésekkel tudjuk leginkább szemléltetni.

Az első kérdésünk, hogy a kiskacsa miért készül Lengyelországba. A válasz egészen a második világháború kirobbanásáig vezethető vissza. Akkor ugyanis a német hadsereg lerohanta Lengyelországot, ami miatt sokan kényszerültek emigrációra. A "kiskacsa" is az emigránsok közé került, ám egy szerencsétlen véletlen folytán elszakadt édesanyjától. Mivel a kacsák is rendelkeznek bizonyos ösztönnel (pl. az anya-gyermek kötődés), a "kiskacsa" kétségbeesetten próbálja felkutatni az édesanyját. Mivel ebben az időben már javában tombolt a II. világháború, a magyar-lengyel határt lezárták. Ebben az időben ugyanis a magyar és a német nép "testvéri" kapcsolatban állt. A "kiskacsa" számára elfogyott minden remény, hiszen a határőrök kegyetlenül lemészárolták az illegális határátlépőket. Egyetlen lehetősége maradt tehát: A "fekete tó" az éj sötétjét szimbolizálja, amelybe burkolózva vissza tud szökni azon a tavon, amely a közös határ mentén fekszik.

A kiskacsa talpa azért síkos, mert időközben beállt a tél, ezért kénytelen "átsiklani" a tavon fekvő jégtáblán.

A sarka azért "magos", mert a jég hideg a sarkának, ezért "lábujjhegyen" jár a jegen.

Az utolsó sorban az "aranyalma" egy szimbólum, amely a "kiskacsának" Lengyelországot jelenti, a szülőföldjét. Itt szólal meg a kiskacsa rejtett szélsőjobboldali, nemzetiszocialsta szemlélete. A fordulj ki szófordulat jelzi, hogy a "kiskacsa" megelégelte a háborút, szíve szerint "kifordítaná" hazáját a háborúból, vagyis befejezni a csatározásokat.

Chopin

Nocturne Op. 9 No. 2
Ballada 1.
Nocturne Op. 27. No.2
Ismerkedés a műveivel

Michael Nyman

Leonardo - Utolsó Vacsora

"Bizony mondom néktek, ti közületek egy elárul engem."

Bodó László tanulmánya
Festmény - részlet

Juhász Gyula: Úgy szeretem…

Úgy szeretem én mind e verseket,
Úgy ápolom, hisz gyermekeim ők,
Mind e nagy vágy ágyában született,
Mély vágyban, amely nem lelt földi nőt.
Ó verseim, ti elfáradt, beteg,
Szép gyermekek, apátok fiai,
Lemondón járok én közöttetek,
Oly édes kín e sok bút hallani.
Az egyik szőke s álmodón remeg,
Mint valami tavaszi, lázas est,
Szegény szonettem, akkor született,
Mikor egy nagy szerelmem odalett.
A másik víg, boros, hangos gyerek,
De én tudom, a szíve mily beteg.
Felejteni akart akkor fejem
Valakit, akit sohse feledek...
Zengő szonettek, árva gyerekek!

Baudelaire: VISSZAHÁRAMLÁS

Baudelaire: VISSZAHÁRAMLÁS

Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
az önvád, szégyen, az unalom, rémület
s a lidérces vad éj, amikor szivedet
mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
amikor pokoli sorakozót ver a
Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?

Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
leplezett borzadály a szem hódolata,
melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?

Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
Dávid a vég előtt tavaszod erejét
kérte volna, büvös tested friss delejét!
Én csak imáidat kérem haló szavammal,
boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!

(Szabó Lőrinc)

Érdemes meghallgatni:

Bozó Lake Norbert: Érzéki káosz

ÉRZÉKI KÁOSZ
itt a darab hús
vegyél rajta rúzst - a szádra
hogy hagy' dobogjon érted
az oda vetett káka
rajta a csomó
görcsben, mozdulatlan
már rángást sem halmoz
nem nyúlok magamhoz
csak bámulom vörös szád
egy rögzült mozdulatban.

Orbán Ottó: Kibomló nyár

Úgy jöttem hozzád, mint a szél a fához,
forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
most ülök lábadnál, szám az arcodnak némasággal áldoz,
mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
hogy hanggal betemetném, szóval betemetném,
csak nézlek, boldog ég része, örökre
egyforma felhők közt és mint a repkény
tekintetedre tekergődzöm s keringnek bennem a kínzó
gyönyörűség nedvei, az alvó, meleg fény
nedvei s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
se dallam,
csak a sűrű párában úszó
csend, mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
réteken a frissen született borjak,
élek, ágad és gyökered, hogy halkan
suhanva friss combjaidra hajoljak.
Mint hajnal a földre, felhőtlen hull testedre testem
s megnyílsz, kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
Én szabadnak születtem,
nem ismertem a törvényt,
most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
szívem piros szőnyegét önként,
hogy járj rajta süppedő lábbal,
mert nem több az öröklét,
mint te meg én, mint mi meg ti, a bizonyos halállal
dacoló pillanat, a könnyű és ökökkön
tartó harag, melyet csak a szél és a madár hall,
míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.

Forrás: Orbán Ottó összegyűjtött versei, Bp. 2003.

Az angyal száll, de az elejtett verssor már a földön marad

Életrajz

Digitális Irodalmi Akadémia

Legeza Ilona ismertetője

Kötetei, művei

Haikui:

Néhány verse:

Fodor Ákos

mikor az Élet

bocsánatot kér azért,

amilyen máskor.

Zelk Zoltán: Zuzmara

Mikor az első zuzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, hogy mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.
De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni.
Mert zuzmara a rózsafán,
mert varjuszárnyak árnya hull a hóra -
A nyári tücsökciripelés
Most ér a csillagokba.

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy Égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben most célhoz ért,
s boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy áltaszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
elemekről ád hírt az Égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily bút zokog a vérnek a Fény
Földnek az Ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány?
A térbe szétszót milliom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó csillag, mit sírsz? Messzebb Te sem vagy
mint egymástól itt a földi szívek !
A Szíriusz van tőlem távolabb,
vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant jeges űr lakik!

Philosztratosz: Szerelmeslevelek (részletek)

11. Egy fiúhoz
Hányszor hagytam nyitva számodra a szemem, hogy elmenj, ahogy a vadászhálót bontja ki valaki, hogy lehetőséget adjon a vadnak a menekülésre? De te, továbbra is benn ülsz, mint a kellemetlen jövevények, akik egyszer birtokba vették más földjét, és már nem is hajlandók távozni onnan. De szokásom szerint megint felemelem a szemhéjamat - röpülj ki végre, vess véget az ostromnak, és légy más szemnek a vendége! Nem hallgatsz rám, sőt, még jobban előre nyomultál, egészen a lelkemig. De mi ez a váratlan tűzvész? A veszély közepette vízért kiáltok, de senki sem csillapítja le, mert lehetetlen olyan anyagot találni, ami ezt a lángot eloltaná, akár a forrásból hoz valaki vizet, akár a folyóból meríti - a szerelemtől ugyanis a víz is meggyullad.

12. Egy hölgyhöz
Melyik irányból vetted birtokba a lelkemet? Hát nem nyilvánvaló, hogy a szemeken keresztül, hiszen csak ott találhat utat magának a szépség? Ahogy a zsarnokok birtokba veszik a fellegvárakat, és az istenek a mennyet, úgy a szerelem is elfoglalja a szemek fellegvárát, melyet nem védenek sem facölöpök, sem téglafal, csupán a szemhéj. Behatol a lélekbe, nyugodtan és lépésről lépésre, mégis gyorsan, hiszen szárnyai vannak, szabadon, hiszen meztelen és legyőzhetetlen, hiszen íjat hord. A szemek pedig, mihelyt tudomást szereznek a szépségről, kétségkívül lángra gyúlnak tőle - azt hiszem, egy isten rendelte úgy, hogy azonos útja legyen a szemlélődés gyönyörének és a fájdalom indítékának. Ó, ti szerelem ügyetlen fáklyavivői és a test bájának kíváncsi tanúi, mért is adtatok nekünk elsőként tűzjeleket a szépségről, mért is tanítottátok meg elsőként a lelket arra, hogy emlékezetébe vésse a külső áradást, mért is kényszerítettétek rá elsőként, hogy hagyja el a napot és helyette más tüzet dicsérjen? Így hát csak virrasztok, gyulladjatok meg és égjetek, ne tudjatok szabadulni attól, amit magatok választottatok. Ó, istenek, boldogok, akik vaknak születtek: a szerelem nem talál utat hozzájuk.

Polgár Anikó fordítása

Philosztratosz (170–250) görög író.

Philosztratosz műveit Antonio Bonfini fordította latinra. Philostratos-Corvina , és itt is.

további részletek

Nagy István Attila: Csöndes szólam

Nem láttalak, pedig mindig látlak,
napsütésben, sötét éjjel,
behunyt szemem mögé rajzol
óvó képzeletem.
Lennél bárhol is, mindenütt
rád kiáltana a szívem,
fölfedezne a nyugtalanság,
ami körülkerít mindenütt.

Megtalál a hangod,
kihallatszik a csöndes szólam,
a bátortalan vallomás
elér hozzám és felvidít.
Szemed menekülő pillantása
fogva tart, nem ereszt.

Bényei József – Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Szilágyi Domokos: A költő mit tehet?

A költő mit is tehet?
Teleírhatja csillagokkal
a mennyboltot,
míg alusznak a csillagászok.
Teleírhatja rózsákkal a kertet,
míg alszik a május.
Teleírhatja napfénnyel a strandot,
míg alszik a napfény.
Ó, százegyszer is kifoghat
a késedelmeskedőn!
Teleírhatja reménységgel
a szállongó időt,
míg alusznak az emberek.

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága

Kányádi Sándor: A maradékhoz

Rajtad is áll, hogy a verseim
szirmokká nyílnak-e vagy
jól időzítve repeszdarabokká

Áprily Lajos: A fáklya éneke

Meggyújtottak s azóta égek
tüzijátékul? Őr-jelül?
Félelmetes feketeségek
tolongtak tűz-övem körül.

Farkasszemeknek rém a fényem,
bolyongóknak bíbor remény.
A vándor megállott az éjben
és szólt: Nem félek, ott a fény...

Indul a tűz-király, üzenve
testem hajnalszél rázza meg.
Ő sujtott így fogyó tüzembe,
hogy annyi mámorral liheg?

Már-már alig több vézna testem,
mint egy arany fenyőszurok.
S cikázó láng ropogja vesztem,
mohón lobogva pusztulok.

De míg a test üszökre válna,
míg még lihegve éghetek,
a lassan foszló éj-homályba
sustorgó lángokat vetek.

Rab Zsuzsa - Lehet

Hát még lehet? Mégis lehet?
Lehet?
Virágos isten küldött tégedet!
Megint veled? veled, veled, veled?
Az ócska sláger-dallam is nevet,
sajnos, a vénkisasszony is nevet,
mi tagadás, a bácsi is nevet
nevet, nevet, hogy lehet,
hogy veled,
megint veled, hogy azértis, lehet,
hogy tiporjuk vakon az éveket,
külön-külön, mégis veled, veled,
a metrólépcsőn ifjú szédület
röpít és részegít, s az is nevet
és csúfolódón nyelvet öltöget,
azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
és zörgő szíved is szeret, szeret,
s már nem számoljuk rég az éveket,
már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
kicsoda játszott velem és veled,
csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet -
sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?
Majd vénülök magamban, nem veled,
mint olvasón, morzsolok éveket,
pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
és minden éjszakám veled, neked,
és minden reggelem neked, veled,
és mindig nélküled és nélküled,
halálos ágyamon, ott is veled.
Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
Amire nem jutott szavam neked,
elmondja majd istenem-istened.

Baranyi Ferenc: Nézni

Itt már a szavak mit sem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.

Vers cím nélkül - Teller Ede

Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott meg ember.
Gyönyörködni titkos, mély harmóniákban,
Emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
A szelet, a felhőt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset nem kis örömpénzért,
Nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,
Félni, hogy talán még igazság sincsen.
Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge,
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménnyel mégis, mégis hinni,
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.

Teller Ede

Forrás:
Egy Teller-vers ...

Kék Asszony - LGT

Rónay György: Fiamhoz

A neten, kedvenc fórumomban találtam erre a versre, íme:

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.

Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón
tisztán akart átmenni ő is derékon fölül legalább.
De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier
ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szívedben,
aljasságodban légy rettenthetetlen,
ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tarts meg soha, senkivel,
s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.

De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhat sokat:
szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,
kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben
s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.
Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.

Utóirat

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok
szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod,
és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is,
és jóvátétel lesz talán azért, ami bennem csonka volt és hamis.

Szám zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás:
de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más;
s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem:
Utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.
Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.
Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tűz, majd korod ormán.

Arany János: Fiamnak

Hála Isten! este van megin'.
Mával is fogyott a földi kín.
Bent magános, árva gyertya ég:
Kívül leskelődik a sötét.
Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
Vetve ágyad puha-melegen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet.
Ártatlan szived tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!
Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul nekem!...
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül
Munka hí el - úgy lehet, korán -
S idegennek szolgálsz eszközül,
Ki talán szeret... de mostohán:
Balzsamúl a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt,
Míg a vétek irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,
Hogy apáid földje nem honod
S a bölcsőd s koporsód közti ür
Századoknak szolgált mesgyeül:
Lelj vigasztalást a szent igében:
"Bujdosunk e földi téreken."
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ. -
Járj örömmel álmaid egében,
Útravalód e csókom legyen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem!
(1850)

Alekszandr Alekszandrovics Blok: A királylány

Nem találsz a földtekét bejárva
Szebb, fehérebb vállakat.
Hangja gyöngéd, hangja mint a hárfa,
Hízeleg, ha szól, ha felkacag.

Mind a költők, ha dalolni vágynak,
Őt dicsérik, őt.
Suttogó, irigy leányok állnak
Néma ajtói előtt.

Halk lovagja súlyos vértet öltve
Elment messzire;
Pusztító, halálos harcba küldte
Finom hófehér keze.

Ám amint a hűvös vártoronyból
Széttekint, s a szél
Zöld mezőkről, kéklő halk tavakról,
Zúgó erdőkről mesél,

Könnye csillan, míg a messzeségben
Darvak szállanak,
Felhők úsznak fent a tiszta égen,
S bíbor fényben ég a nap…

Bizton érzi – lelke bajnokára
Mindhiába vár,
Elfelejtett messzi otthonába
Nem tér vissza soha már.

(GALGÓCZY ÁRPÁD)

Váci Mihály: Napló

Ma is eléltem, mint a fű,
- a Földet átöleltem!
Milyen szívesen lenne hű
szívem, e telhetetlen.

De elsodor a vérfolyam,
viszi a szívemet;
nem akarat, vágy: - amolyan
szédítő révület.

Még megvagyok, mert összefog
a csontok erdeje,
gyökerek ujja közt homok,
- játszik a szél vele.

SORS

Harmóniába rejtett szépség
Csonkaságba zsúfolt épség
Hajnalban megbújó sötétség
Fájdalomba préselt könyörgés
Felkiáltok. Halljátok meg.
Itt vagyok. Csodaként. Hangtalanul.
Érintésért, megértésért
Ölelésért, gyertyafényért
Kúszva, könyörögve
A nagy keretre könyökölve
Golgotákon megfeszítve
Sziklákat elgördítve
Meghalva és megszületve

Adris

Peterdi István: Fáradt, mégis rapszodikus beszélgetés

- Osváth Ernőnek ajánlom -

"Azelőtt még csak szóltál néha." - Szóltam.
"Most szótlan lettél." Szótlan.
"A világ olyan, mint volt." Én nem.
"Ez a kevés szó gyötrő." Ó, Uram.
A szó mézétől megfúlhattam volna
A nagy nézéstől lehettem volna vak
Nincs szó, nincs szín, amely mélyebbre hatolna
annak, aki nem mint én, hallgatag.

Százféleképpen ha mondom: asszony: egy.
Ha mondom kín, bűn, szegénység, nyomor -
Egy mélyre megy.
Ha mondom: feleség - úgy belerendül
A valamikor fiatal szív, amely táncolt a szerelemtül
Mintha azt mondom: munka.
Szó, egy, - elég.
Ezt nem tudod még.
Egy pár szó van csak, örök.
A többi mellette zörög.
A többi, ha tetszik: dalol.
De mint a gyerek, akinek a diftéria fogja be holnap a száját -
Nyugodt szemöldök alól
Nyugodt szem nézze, ez mit beszél, az mit -
Temetést énekel, lagzik, -
A nászát énekli, vagy a halotti imáját -
Az örök szót mondod: temetés.
Az örök szót mondod: sírás.
És igazad van neked, mint neki.
Téged a fölösleges beszéd untat.
Az élet az orsót pergeti.
Sok szó a megfoghatatlant kergeti.
A te Egyed ha kondul, nem várja a jövőt és nem siratja a múltat.

Dsida Jenő: Jó álom

Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.

Azt álmodni tejfehéren,
hogy sose születtem meg,
hogy vissza tudod adni
a csókjaimat.

Pattog a tűz és elsüllyed a ház.
Csörgős szánkón összesimulva,
prémes bundákban futunk
a nagy fehér havon.

Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdõk, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erõszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdõt, mezõt is siettettem,
s a tüzet - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fû, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hûsít fényes nyugalmam,
- golyó, szurony, kín sûrû rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.

Konsztantyin Mihajlovics Szimonov: Várj reám

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!
Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!
Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!
Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!
Várj, ha nem is vár senkit ott haza senki már,
És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!

Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,
Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell!
Ha lemondtak rólam már lányom és apám,
S jóbarát rám egy sem vár, te gondolj néha rám!
Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemünk,
Várj te változatlanul, s ne igyál velük!

Várj reám, óh átkelek minden vészen én!
Aki nem várt, majd rám nevet: szerencsés legény!
Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,
Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.
S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok,
Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.