Tyimofej Szalnyikov: Valami hiányzik

Tyimofej Szalnyikov: Valami hiányzik
Valami őrült hiányérzet hajszol.
Valami elmulasztottnak hitt,
de pótolható kötelességtudás.
Valami nem tudom miféle,
testet-lelket elöntő,
bizsergető másodáldozás.
Szeretném ezt a valamit elérni.
Mint az élet ezernyi képéből kiragadott
díjas pillanatfelvételt a fotós,
úgy szeretném én is elkapni
ezt a hetedérzéki,
derengő-leendő vágyálomlátomást.
Szinte lehetetlen, ma ez lehetetlen,
mint ahogy a múlt elmúlt,
s a jövő sohase jő.
Jó, ne fintorogj, ezt nem oly
könnyű megérteni, én sem értem
saját magamat, de érzem
valahol belül az igazamat.

Valami őrült hiányérzet hajszol.
Nosztalgia mind azután ami elmúlt,
s mind azután majd ami lesz.
Emlékezetem és fantáziám
vetíti mohón a képeket
egymás hegyére-hátára.
Szeretném egyetlen pillanatban,
helyesebben abban, ugyanabban
az állandó pillanatban
átélni veled az örök életet.
Szeretnék Neked - kinek? - mesélni
arról a - miről? - pillanatról,
amely volt, vagy lesz, hisz érzem,
ahogy rostjainkban felbizsereg
az a meghitt pillanat.
Majd valamikor, egykor,
még nem tudom hol, vagy tán már
nem is emlékszem, csak mosolyod érzem,
és meleg szemed boldog barnaságát...

Mit mondtam? Állj! Mintha egy szóra
engedett volna a lázító szorongás szívemen.
Szem; meleg; boldog; barna; állj!
Megvan! Hirtelen elkaptam!
Hirtelen, véletlen a szót megleltem.
Bár maga a tény oly távol tőlem,
érzem, hiszem, emlékezem.
Bár most éppen hiányzik, hiánycikk,,
de volt, vagy lesz részünk egyszer
az egyszeri boldogságban.

Tóth Árpád: Álarcosan

Tóth Árpád: Álarcosan

Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.

Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.

De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.

Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.

S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.

Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,

Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.

Pablo Neruda: VISSZATÉREK

Valamikor, vándor, légy férfi vagy nő,
akkor, ha már nem élek,
itt keress, itt keress csak engem,
a kő s az óceán közt,
a tajték
viharzó ragyogásán.
Itt keress, itt keress, csak engem,
mert ide térek vissza, szót se ejtve,
hang nélkül, száj nélkül, ragyogva,
ide térek majd vissza, hogy a hullám
szilaj szivének
dobogása legyek,
itt leszek elveszendő s itt találsz rám:
itt leszek tán majd kővé s néma csönddé.

(Somlyó György)