József Attila: Egyszerű vers

Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég,
... akkor szeretném látni a szemedet.
Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném meg-
... csókolni kezedet merészen.
Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom,
... hogy nem fogom megcsókolni a kezedet.

1922. jún.

Frederico García Lorca: Találkozás

Se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
Tudod, tudod már, miért?
Oly nagy a szerelem.
Megy az ösvény, menj tovább!
Kezemen
szögek sebe
élesen
Nem látod, hogy
vérzem?
Ne nézz hátra, lépegess
csöndesen.
S imádkozz, akár csak én,
hogy legyen kegyelem,
mert se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.

(Illyés Gyula)

2 in 1

Székely János: Feladat

Lemondani és fejet hajtani
Egy sértett asszony oldalán, aki
Azon tűnődik és munkál örökkön,
Hogy ostorozzon jobban, hogy gyötörjön;
Ki minden jóra rásüti, hogy vétek,
Ki fél s nem ért, kit félek és nem értek;
Egy nő mellett, ki másra vágyik - többre -,
S nincs tehetsége semmi az örömre,
S a fájdalom jogából mit sem enged,
S fájdít, ha fáj, és szenvedtet, ha szenved;
Ki igazamat sohasem látta be,
Mert igazát szegezte ellene,
Míg védhetetlen vádjai alatt
Meggyűlöltem magát az Igazat;
Egy nő mellett kinek hóhéra lettem,
Ki tönkretett, kit én is tönkretettem,
S most úgy sajnáljuk és emésztjük egymást,
Mint élő bűnjelt, izzó szemrehányást;
Egy nő mellett, kit mindenek felett
Gyűlölhetnék és mégis szeretek,
S a vágy, amelyen büszkeségem ég el,
Úgy hozzáláncol sajgó kötelével,
Hogy álmomban sem szabadulhatok;
Mellette, kivel élni nem tudok,
De aki nélkül elvesznék azonnal;
Ki bűntudattal büntet és iszonnyal,
Mert szemem láttára pusztul el miattam;
Kinek amim volt, tékozolva adtam,
S most mégis rág, és sírva szegzi le,
Hogy koldus lett, hogy nincsen semmije;
Aki kifosztott, és akit kifosztok,
Kivel napjaim külön kicsi poklok,
De aki mellett egy-egy ritka percben
Haláltalanná, teljessé növekszem;
Mellette, ki - bár félem és gyalázom -
Egyedül méltó hozzám a világon,
Mellette élni, egy fedél alatt:
Ez most a tét és ez a feladat.

Szeisz Kriszta: Mondj igent

"Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?

Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?

Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet, hogy megsimogathassam a lelkedet?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?

Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát, ha kell elfogadni,
Tárgyat s pénzt eszköznek tekinteni,
S a földet ajkaddal érinteni?

Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
S beteg állatot megsimogatni?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárvány sugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
S átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?

Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
S tanulni abból ha megköveznek?

Tudnál e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, és bárki mást?

Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál"

Szeisz Kriszta: Mondj igent

"Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?

Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?

Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet, hogy megsimogathassam a lelkedet?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?

Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát, ha kell elfogadni,
Tárgyat s pénzt eszköznek tekinteni,
S a földet ajkaddal érinteni?

Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
S beteg állatot megsimogatni?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárvány sugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
S átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?

Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
S tanulni abból ha megköveznek?

Tudnál e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, és bárki mást?

Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál"

Tóth Árpád: Elfelejtetted a napot

Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött,
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szeliden
Tüzesítette a fény,
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,

Arra, mikor - halk hajó
Titokzatos tengeren -
Fekvőszékem útrakél,
S lázam sodrán ring velem

Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sohse lesz,
Mindaz, ami sohse volt -
Így indultam ma is el,
Húnyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat

Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy, és jaj nekem.

És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.

Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot,
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek,
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek, a por, meg az idö
mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém,
hogy olykor elfog a szeretet tériszonya
és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

József Attila: [HA NEM SZORÍTSZ...]

Ha nem szorítsz úgy kebeledre,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
ha gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.

Tu Fu: HITVES, EGYEDÜL SZÉPSÉGÉVEL

Tu Fu: HITVES, EGYEDÜL SZÉPSÉGÉVEL

Ki nyájasabb és édesebb ki nála?
Egy puszta völgyben él most hangtalan.
Meséli, hajdan nagy volt a családja,
de hírük és hatalmuk porba van.
...Kuan vidékén a forradalomba
kardélre hányták atyját, bátyjait.
Mit ér a földön rang és úri pompa,
ha ennek ennyi hasznát látja itt?
Kit űz a Balsors, azt mindenki űzi,
reményünk mécse ellobog hamar.
Nem kell urának Ő, a drága, szűzi,
mint új edényt, most új arcot akar.
Mikor az Est sötét zászlót emelget,
s kacsák alusznak éji tereken,
a férj galádul hajszol új Szerelmet,
magába sír a régi Szerelem.
A kútfőnél a csermely habja tiszta,
túl a hegyen piszkot, sarat fereszt...
Szegényke pesztonkáját várja vissza,
foltozza zsuppal a rozzant ereszt.
Hajába nincs virág, a lelke kába,
fenyőgallyat morzsolgat egyedül,
s hűs éjszakán, vékony selyemruhába,
egy bambuszfához búsan odaül.

(Kosztolányi Dezső)

Várnai Zseni: Szolgáj szívem.

Várnai Zseni: Szolgáj szívem

Csak kis kitartás! bíztatom magam.
Még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szívem még egy kicsit nekem,
jaj meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod szívem,
elkoptunk, de ne sejt6se senki sem,
higyjék csak azt: az óra jól ketyeg,
Nem irgalmaznak ám az emberek.
Csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen.
Csak én tudom, ha ágyamba rokadok
estére már milyen fáradt vagtyok.

Szemem árkos és ájkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény.
Sokat sírtam: eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
De ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul.
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, kip-kop... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton szívem, jaj, meg ne állj,
kip-kop... tovább is híven kalapálj.
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki oda jut,
a csillagok közt csillagként ragyog....
csak este, .. olyan fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
-Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vigan,
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem csillagok!

József Attila: Mámor

József Attila: Mámor

Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.

Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.

Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.

És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.

Gyurkovics Tibor: LÁNY-SZERELEM

Gyurkovics Tibor: LÁNY-SZERELEM

Nagyon meggondolandó
kivel fekszel egy ágyba
milyen az otellója
milyen a muskotálya
milyen legyen a padló
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
a jersey blúzt a szoknyát
a bugyit kombinét
nagyon meggondolandó
milyen legyen a szája
a mosolya a bokája
a pihéje a bája
milyen legyen az utca
ami hozzá vezet
milyen legyen a város
a kert a kerület
lesz-e szemében őrült
lángolás amitől
felgyullad a világ is
ha a lány nekidől
Nagyon meggondolandó
mert aztán ott a lány
magában a szobában
meztelenül csak áll
szedegeti a cuccát
gyönyörű rongyait
meztelen köldökével
világokat vakít
kapkodja visszavenni
a szoknyát a tüdőt
szapora lélegzését
milyen volt azelőtt
nagyon meggondolandó
kit hogy lehet szeretni
milyen legyen az arca
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
milyen az íze szája
emléke muskotálya
a poharában a bólé
az üvegében a sörlé
az asztalán a sercli
mert van ahonnan többé
már nem lehet magunkat
sohasem visszavenni.

Quasimodo:

Szép - ennél róla többet nem tud szó vagy kép
Ahogy táncol: csábít és mesét mesél
Mint egy madár, ki szárnyat tárva messze száll
Ha nézem, érzem, még a Pokol is ráng

Mezítlen táncol lelkemen a szép cigány
Imáim elnyeli a hűvös Notré-Dame
Mondd: ki az, ki elsőként a kőért nyúl, s hajít?
Gyönyörrel bámulnám a halálkínjait
Ó, Lucifer, hadd felednem Isten szavát
És engedd egyszer bírnom őt: Esmeraldát

Frollo:

Szép - de e szépség démon, pokolbéli lény
Szemeim a mélybe fordította, ó, Ég!
Világi lángot ültetett e lány belém
Istenem nélkül ez vagyok: csak kagylóhéj!

Lám, Éva bűne néz a szemeiből rám
Bűngyűlölőből bűnözővé tett a vágy
Mondd: vajon e szép test mögött lélek rejlik-é
Vagy csupa bűnből épült útkeresztezés?
Szent Asszony, ne hagyd felednem Isten szavát
De titkos módon add nekem Esmeraldát

Phoebus:

Szép - ki szemébe bámul, a Pokolba néz
Ruhája ócska, csontsovány, oly szegény
Mégis, ha ráng a csipő, férfi nem remél
Szemeibe nézek, s látom ott van a vég

Ó, kedvesem, csak egyszer hadd legyek csalárd
Mielőtt esküvőre hív a Notré-Dame
Vágy: megőrjit engem, és e lány karjába ránt
Lelkemre általa az ördög rátalált
Menyasszonyom, feledek én minden szabályt
Mint rózsabimbót bontom ki Esmeraldát

Quasimodo, Frollo, Phoebus:

Mezítlen táncol lelkemen a szép cigány
Imáim elnyeli a hűvös Notré-Dame
Mondd: ki az, ki elsőként a kőért nyúl, s hajít?
Gyönyörrel bámulnám a halálkínjait
Ó, Lucifer, hadd felednem Isten szavát
És engedd egyszer bírnom őt: Esmeraldát
Esmeraldát