Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy Égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben most célhoz ért,
s boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy áltaszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
elemekről ád hírt az Égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily bút zokog a vérnek a Fény
Földnek az Ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány?
A térbe szétszót milliom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó csillag, mit sírsz? Messzebb Te sem vagy
mint egymástól itt a földi szívek !
A Szíriusz van tőlem távolabb,
vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant jeges űr lakik!