Mentek a sivatagban, s a fiú továbbra is hallgatta a szívét. Kezdte megismerni cselszövéseit és csalfaságait, s megtanulta olyannak elfogadni, amilyen. Aztán abbamaradt a félelme, és már nem kívánkozott vissza, mert egyik délután azt monndta neki a szíve, hogy megnyugodott.

" És ha egy kicsit csökönyös lennék - mondta a fiúnak -, az azért van, mert emberi szív vagyok, és az már csak ilyen. Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani sem tudják őket. Mi, emberi szívek meghalunk a félelmtől, ha csak rágondolunk a szeretett lényre, aki örökre elmegy, vagy arra a pillanatra, amikor meghiúsul a várakozás, vagy arra a kincsre, amely - ahelyett, hogy előkerülne - mindöröke a homok rejtekében marad. Mert ha ez történik, végül nagyon szevedünk."

- Szívem fél a szenvedéstől - mondta a fiú az alkimistának, amikor egyik éjszaka a holdfény nélküli égboltot nézték.

- Mond meg neki, hogy a szenvedéstől való félelem rosszabb, mint a szenvedés maga. És hogy egyetlen szív sem szenvedett, ha álamit kereste, mert a keresés minden pillanata az Istennel és az Örökkévalósággal való találkozás pillanata.

"A keresés minden pillanata a találkozás pillanata - szólt szívéhez a fiú. - Kincset keresve minden napom csodálotos volt, mert tudtam, hogy minden pillanat része az álmomnak, hogy megtalálom. A kincset keresve útközben olyan dolgokat fedeztem föl, amelyekre nem is remélhettem, hogy rátalálok, ha nincs bátorságom olyat próbálni, ami egy pásztornak elérhetetlen."

A fiú szíve ezután csöndben maradt egész délután. Éjjel a fiú nyugodtan aludt, és amikor fölébredt, a szíve a Világlélek dolgairól kezdett el mesélni neki.
"A boldog emberek mindegyike magában hordozza Istent"- súgta neki a szíve. A boldogságot pedig egy homokszemben is meg lehet találni, ahogyan az alkimista mondta. És azért, mert a homokszem a Teremtés egy pillanata, s a Mindenségnek évmilliárdokig tartott, amíg megalkotta.

"Ezen a földön mindenkinek megvan a maga kincse, ami vár rá - mondta neki a szíve. - Mi azonban ritkán szólunk ezekről a kincsekről, mert az emberek már nem vágynak rá, hogy megtalálják őket. Csak a gyerekeknek mesélünk róluk. Azután az életre hagyjuk, hogy mindenkit sorsa szerint vezessen. De sajnos csak kevés ember megy azon az úton, amely számára ki lett jelölve, amely a Személyes Történet és Boldogság útja. A többiek számára a világ rémisztőnek tűnik, és valóban rémisztő lesz. A szív azután egyre halkabban szól, de sohasem némul el teljesen. És jobb is, hogy ilyenkor már nem hallják meg szavunkat: nem akarjuk, hogy az emberek szenvedjenek azért, mert nem követték a szívüket."

- De akkor a szív miért nem mondja meg az embereknek, hogy menjenek tovább az álmuk szerint?
- Mert ilyenkor a szív szenved a leginkább. És a szív nem szereti a szenvedést.