Baudelaire: VISSZAHÁRAMLÁS

Baudelaire: VISSZAHÁRAMLÁS

Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
az önvád, szégyen, az unalom, rémület
s a lidérces vad éj, amikor szivedet
mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
amikor pokoli sorakozót ver a
Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?

Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
leplezett borzadály a szem hódolata,
melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?

Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
Dávid a vég előtt tavaszod erejét
kérte volna, büvös tested friss delejét!
Én csak imáidat kérem haló szavammal,
boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!

(Szabó Lőrinc)

Érdemes meghallgatni:

Bozó Lake Norbert: Érzéki káosz

ÉRZÉKI KÁOSZ
itt a darab hús
vegyél rajta rúzst - a szádra
hogy hagy' dobogjon érted
az oda vetett káka
rajta a csomó
görcsben, mozdulatlan
már rángást sem halmoz
nem nyúlok magamhoz
csak bámulom vörös szád
egy rögzült mozdulatban.

Orbán Ottó: Kibomló nyár

Úgy jöttem hozzád, mint a szél a fához,
forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
most ülök lábadnál, szám az arcodnak némasággal áldoz,
mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
hogy hanggal betemetném, szóval betemetném,
csak nézlek, boldog ég része, örökre
egyforma felhők közt és mint a repkény
tekintetedre tekergődzöm s keringnek bennem a kínzó
gyönyörűség nedvei, az alvó, meleg fény
nedvei s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
se dallam,
csak a sűrű párában úszó
csend, mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
réteken a frissen született borjak,
élek, ágad és gyökered, hogy halkan
suhanva friss combjaidra hajoljak.
Mint hajnal a földre, felhőtlen hull testedre testem
s megnyílsz, kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
Én szabadnak születtem,
nem ismertem a törvényt,
most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
szívem piros szőnyegét önként,
hogy járj rajta süppedő lábbal,
mert nem több az öröklét,
mint te meg én, mint mi meg ti, a bizonyos halállal
dacoló pillanat, a könnyű és ökökkön
tartó harag, melyet csak a szél és a madár hall,
míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.

Forrás: Orbán Ottó összegyűjtött versei, Bp. 2003.

Az angyal száll, de az elejtett verssor már a földön marad

Életrajz

Digitális Irodalmi Akadémia

Legeza Ilona ismertetője

Kötetei, művei

Haikui:

Néhány verse:

Fodor Ákos

mikor az Élet

bocsánatot kér azért,

amilyen máskor.

Zelk Zoltán: Zuzmara

Mikor az első zuzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, hogy mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.
De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni.
Mert zuzmara a rózsafán,
mert varjuszárnyak árnya hull a hóra -
A nyári tücsökciripelés
Most ér a csillagokba.

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy Égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben most célhoz ért,
s boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy áltaszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
elemekről ád hírt az Égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily bút zokog a vérnek a Fény
Földnek az Ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány?
A térbe szétszót milliom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó csillag, mit sírsz? Messzebb Te sem vagy
mint egymástól itt a földi szívek !
A Szíriusz van tőlem távolabb,
vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant jeges űr lakik!

Philosztratosz: Szerelmeslevelek (részletek)

11. Egy fiúhoz
Hányszor hagytam nyitva számodra a szemem, hogy elmenj, ahogy a vadászhálót bontja ki valaki, hogy lehetőséget adjon a vadnak a menekülésre? De te, továbbra is benn ülsz, mint a kellemetlen jövevények, akik egyszer birtokba vették más földjét, és már nem is hajlandók távozni onnan. De szokásom szerint megint felemelem a szemhéjamat - röpülj ki végre, vess véget az ostromnak, és légy más szemnek a vendége! Nem hallgatsz rám, sőt, még jobban előre nyomultál, egészen a lelkemig. De mi ez a váratlan tűzvész? A veszély közepette vízért kiáltok, de senki sem csillapítja le, mert lehetetlen olyan anyagot találni, ami ezt a lángot eloltaná, akár a forrásból hoz valaki vizet, akár a folyóból meríti - a szerelemtől ugyanis a víz is meggyullad.

12. Egy hölgyhöz
Melyik irányból vetted birtokba a lelkemet? Hát nem nyilvánvaló, hogy a szemeken keresztül, hiszen csak ott találhat utat magának a szépség? Ahogy a zsarnokok birtokba veszik a fellegvárakat, és az istenek a mennyet, úgy a szerelem is elfoglalja a szemek fellegvárát, melyet nem védenek sem facölöpök, sem téglafal, csupán a szemhéj. Behatol a lélekbe, nyugodtan és lépésről lépésre, mégis gyorsan, hiszen szárnyai vannak, szabadon, hiszen meztelen és legyőzhetetlen, hiszen íjat hord. A szemek pedig, mihelyt tudomást szereznek a szépségről, kétségkívül lángra gyúlnak tőle - azt hiszem, egy isten rendelte úgy, hogy azonos útja legyen a szemlélődés gyönyörének és a fájdalom indítékának. Ó, ti szerelem ügyetlen fáklyavivői és a test bájának kíváncsi tanúi, mért is adtatok nekünk elsőként tűzjeleket a szépségről, mért is tanítottátok meg elsőként a lelket arra, hogy emlékezetébe vésse a külső áradást, mért is kényszerítettétek rá elsőként, hogy hagyja el a napot és helyette más tüzet dicsérjen? Így hát csak virrasztok, gyulladjatok meg és égjetek, ne tudjatok szabadulni attól, amit magatok választottatok. Ó, istenek, boldogok, akik vaknak születtek: a szerelem nem talál utat hozzájuk.

Polgár Anikó fordítása

Philosztratosz (170–250) görög író.

Philosztratosz műveit Antonio Bonfini fordította latinra. Philostratos-Corvina , és itt is.

további részletek

Nagy István Attila: Csöndes szólam

Nem láttalak, pedig mindig látlak,
napsütésben, sötét éjjel,
behunyt szemem mögé rajzol
óvó képzeletem.
Lennél bárhol is, mindenütt
rád kiáltana a szívem,
fölfedezne a nyugtalanság,
ami körülkerít mindenütt.

Megtalál a hangod,
kihallatszik a csöndes szólam,
a bátortalan vallomás
elér hozzám és felvidít.
Szemed menekülő pillantása
fogva tart, nem ereszt.

Bényei József – Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Szilágyi Domokos: A költő mit tehet?

A költő mit is tehet?
Teleírhatja csillagokkal
a mennyboltot,
míg alusznak a csillagászok.
Teleírhatja rózsákkal a kertet,
míg alszik a május.
Teleírhatja napfénnyel a strandot,
míg alszik a napfény.
Ó, százegyszer is kifoghat
a késedelmeskedőn!
Teleírhatja reménységgel
a szállongó időt,
míg alusznak az emberek.

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága

Kányádi Sándor: A maradékhoz

Rajtad is áll, hogy a verseim
szirmokká nyílnak-e vagy
jól időzítve repeszdarabokká

Áprily Lajos: A fáklya éneke

Meggyújtottak s azóta égek
tüzijátékul? Őr-jelül?
Félelmetes feketeségek
tolongtak tűz-övem körül.

Farkasszemeknek rém a fényem,
bolyongóknak bíbor remény.
A vándor megállott az éjben
és szólt: Nem félek, ott a fény...

Indul a tűz-király, üzenve
testem hajnalszél rázza meg.
Ő sujtott így fogyó tüzembe,
hogy annyi mámorral liheg?

Már-már alig több vézna testem,
mint egy arany fenyőszurok.
S cikázó láng ropogja vesztem,
mohón lobogva pusztulok.

De míg a test üszökre válna,
míg még lihegve éghetek,
a lassan foszló éj-homályba
sustorgó lángokat vetek.

Rab Zsuzsa - Lehet

Hát még lehet? Mégis lehet?
Lehet?
Virágos isten küldött tégedet!
Megint veled? veled, veled, veled?
Az ócska sláger-dallam is nevet,
sajnos, a vénkisasszony is nevet,
mi tagadás, a bácsi is nevet
nevet, nevet, hogy lehet,
hogy veled,
megint veled, hogy azértis, lehet,
hogy tiporjuk vakon az éveket,
külön-külön, mégis veled, veled,
a metrólépcsőn ifjú szédület
röpít és részegít, s az is nevet
és csúfolódón nyelvet öltöget,
azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
és zörgő szíved is szeret, szeret,
s már nem számoljuk rég az éveket,
már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
kicsoda játszott velem és veled,
csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet -
sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?
Majd vénülök magamban, nem veled,
mint olvasón, morzsolok éveket,
pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
és minden éjszakám veled, neked,
és minden reggelem neked, veled,
és mindig nélküled és nélküled,
halálos ágyamon, ott is veled.
Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
Amire nem jutott szavam neked,
elmondja majd istenem-istened.

Baranyi Ferenc: Nézni

Itt már a szavak mit sem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.

Vers cím nélkül - Teller Ede

Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott meg ember.
Gyönyörködni titkos, mély harmóniákban,
Emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
A szelet, a felhőt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset nem kis örömpénzért,
Nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,
Félni, hogy talán még igazság sincsen.
Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge,
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménnyel mégis, mégis hinni,
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.

Teller Ede

Forrás:
Egy Teller-vers ...

Kék Asszony - LGT

Rónay György: Fiamhoz

A neten, kedvenc fórumomban találtam erre a versre, íme:

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.

Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón
tisztán akart átmenni ő is derékon fölül legalább.
De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier
ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szívedben,
aljasságodban légy rettenthetetlen,
ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tarts meg soha, senkivel,
s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.

De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhat sokat:
szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,
kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben
s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.
Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.

Utóirat

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok
szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod,
és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is,
és jóvátétel lesz talán azért, ami bennem csonka volt és hamis.

Szám zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás:
de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más;
s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem:
Utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.
Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.
Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tűz, majd korod ormán.

Arany János: Fiamnak

Hála Isten! este van megin'.
Mával is fogyott a földi kín.
Bent magános, árva gyertya ég:
Kívül leskelődik a sötét.
Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
Vetve ágyad puha-melegen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet.
Ártatlan szived tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!
Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul nekem!...
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül
Munka hí el - úgy lehet, korán -
S idegennek szolgálsz eszközül,
Ki talán szeret... de mostohán:
Balzsamúl a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt,
Míg a vétek irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,
Hogy apáid földje nem honod
S a bölcsőd s koporsód közti ür
Századoknak szolgált mesgyeül:
Lelj vigasztalást a szent igében:
"Bujdosunk e földi téreken."
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ. -
Járj örömmel álmaid egében,
Útravalód e csókom legyen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem!
(1850)

Alekszandr Alekszandrovics Blok: A királylány

Nem találsz a földtekét bejárva
Szebb, fehérebb vállakat.
Hangja gyöngéd, hangja mint a hárfa,
Hízeleg, ha szól, ha felkacag.

Mind a költők, ha dalolni vágynak,
Őt dicsérik, őt.
Suttogó, irigy leányok állnak
Néma ajtói előtt.

Halk lovagja súlyos vértet öltve
Elment messzire;
Pusztító, halálos harcba küldte
Finom hófehér keze.

Ám amint a hűvös vártoronyból
Széttekint, s a szél
Zöld mezőkről, kéklő halk tavakról,
Zúgó erdőkről mesél,

Könnye csillan, míg a messzeségben
Darvak szállanak,
Felhők úsznak fent a tiszta égen,
S bíbor fényben ég a nap…

Bizton érzi – lelke bajnokára
Mindhiába vár,
Elfelejtett messzi otthonába
Nem tér vissza soha már.

(GALGÓCZY ÁRPÁD)

Váci Mihály: Napló

Ma is eléltem, mint a fű,
- a Földet átöleltem!
Milyen szívesen lenne hű
szívem, e telhetetlen.

De elsodor a vérfolyam,
viszi a szívemet;
nem akarat, vágy: - amolyan
szédítő révület.

Még megvagyok, mert összefog
a csontok erdeje,
gyökerek ujja közt homok,
- játszik a szél vele.

SORS

Harmóniába rejtett szépség
Csonkaságba zsúfolt épség
Hajnalban megbújó sötétség
Fájdalomba préselt könyörgés
Felkiáltok. Halljátok meg.
Itt vagyok. Csodaként. Hangtalanul.
Érintésért, megértésért
Ölelésért, gyertyafényért
Kúszva, könyörögve
A nagy keretre könyökölve
Golgotákon megfeszítve
Sziklákat elgördítve
Meghalva és megszületve

Adris

Peterdi István: Fáradt, mégis rapszodikus beszélgetés

- Osváth Ernőnek ajánlom -

"Azelőtt még csak szóltál néha." - Szóltam.
"Most szótlan lettél." Szótlan.
"A világ olyan, mint volt." Én nem.
"Ez a kevés szó gyötrő." Ó, Uram.
A szó mézétől megfúlhattam volna
A nagy nézéstől lehettem volna vak
Nincs szó, nincs szín, amely mélyebbre hatolna
annak, aki nem mint én, hallgatag.

Százféleképpen ha mondom: asszony: egy.
Ha mondom kín, bűn, szegénység, nyomor -
Egy mélyre megy.
Ha mondom: feleség - úgy belerendül
A valamikor fiatal szív, amely táncolt a szerelemtül
Mintha azt mondom: munka.
Szó, egy, - elég.
Ezt nem tudod még.
Egy pár szó van csak, örök.
A többi mellette zörög.
A többi, ha tetszik: dalol.
De mint a gyerek, akinek a diftéria fogja be holnap a száját -
Nyugodt szemöldök alól
Nyugodt szem nézze, ez mit beszél, az mit -
Temetést énekel, lagzik, -
A nászát énekli, vagy a halotti imáját -
Az örök szót mondod: temetés.
Az örök szót mondod: sírás.
És igazad van neked, mint neki.
Téged a fölösleges beszéd untat.
Az élet az orsót pergeti.
Sok szó a megfoghatatlant kergeti.
A te Egyed ha kondul, nem várja a jövőt és nem siratja a múltat.

Dsida Jenő: Jó álom

Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.

Azt álmodni tejfehéren,
hogy sose születtem meg,
hogy vissza tudod adni
a csókjaimat.

Pattog a tűz és elsüllyed a ház.
Csörgős szánkón összesimulva,
prémes bundákban futunk
a nagy fehér havon.

Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdõk, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erõszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdõt, mezõt is siettettem,
s a tüzet - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fû, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hûsít fényes nyugalmam,
- golyó, szurony, kín sûrû rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.

Konsztantyin Mihajlovics Szimonov: Várj reám

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!
Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!
Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!
Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!
Várj, ha nem is vár senkit ott haza senki már,
És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!

Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,
Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell!
Ha lemondtak rólam már lányom és apám,
S jóbarát rám egy sem vár, te gondolj néha rám!
Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemünk,
Várj te változatlanul, s ne igyál velük!

Várj reám, óh átkelek minden vészen én!
Aki nem várt, majd rám nevet: szerencsés legény!
Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,
Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.
S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok,
Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.

Márai Sándor: Tegezés

A hajad, a kezed, a lábad, a szoknyád,
A szemed, az álmod, a fogad, a nyelved,
A körmöd, a blúzod, a pettyes kabátod,
Szempillád, szájad, sértett nevetésed,
A kölnid, a cipőd, a melled, a csókod,
Unalmad, bánatod, mosolyod, magányod,
Életem, életed, halálom, halálod.

BARANYI FERENC: Kifosztva

Elvették tõlem a Himnuszt,
csak mert elénekelték.

Torkukkal beszennyezték.

Elvették magyarságomat,
mert maguk magyarnak mondták.
S ha õk a magyarok:
testvérebb a török meg az osztrák.

Elvették játszó kedvemet,
mert silány alakításért követelték a tapsot.
Aminthogy a tetszés jelének vették,
ha a közönség szisszent, felmorajlott.

Elvették az életemet,
mert ifjúságom szép sólyommadarára
rút kányák bélyegét sütötték,
miközben füstifecskének hazudták
a maguk egerészõ ölyvét.

Most itt állok az ország ajtajában,
hol valaha kopogtatnom se kellett,
állok a küszöbön, semmit sem érzek,
mert elfeledtették velem, hogyan kell
megörülni a hazaérkezésnek.

1993

Baranyi Ferenc

Mentek a sivatagban, s a fiú továbbra is hallgatta a szívét. Kezdte megismerni cselszövéseit és csalfaságait, s megtanulta olyannak elfogadni, amilyen. Aztán abbamaradt a félelme, és már nem kívánkozott vissza, mert egyik délután azt monndta neki a szíve, hogy megnyugodott.

" És ha egy kicsit csökönyös lennék - mondta a fiúnak -, az azért van, mert emberi szív vagyok, és az már csak ilyen. Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani sem tudják őket. Mi, emberi szívek meghalunk a félelmtől, ha csak rágondolunk a szeretett lényre, aki örökre elmegy, vagy arra a pillanatra, amikor meghiúsul a várakozás, vagy arra a kincsre, amely - ahelyett, hogy előkerülne - mindöröke a homok rejtekében marad. Mert ha ez történik, végül nagyon szevedünk."

- Szívem fél a szenvedéstől - mondta a fiú az alkimistának, amikor egyik éjszaka a holdfény nélküli égboltot nézték.

- Mond meg neki, hogy a szenvedéstől való félelem rosszabb, mint a szenvedés maga. És hogy egyetlen szív sem szenvedett, ha álamit kereste, mert a keresés minden pillanata az Istennel és az Örökkévalósággal való találkozás pillanata.

"A keresés minden pillanata a találkozás pillanata - szólt szívéhez a fiú. - Kincset keresve minden napom csodálotos volt, mert tudtam, hogy minden pillanat része az álmomnak, hogy megtalálom. A kincset keresve útközben olyan dolgokat fedeztem föl, amelyekre nem is remélhettem, hogy rátalálok, ha nincs bátorságom olyat próbálni, ami egy pásztornak elérhetetlen."

A fiú szíve ezután csöndben maradt egész délután. Éjjel a fiú nyugodtan aludt, és amikor fölébredt, a szíve a Világlélek dolgairól kezdett el mesélni neki.
"A boldog emberek mindegyike magában hordozza Istent"- súgta neki a szíve. A boldogságot pedig egy homokszemben is meg lehet találni, ahogyan az alkimista mondta. És azért, mert a homokszem a Teremtés egy pillanata, s a Mindenségnek évmilliárdokig tartott, amíg megalkotta.

"Ezen a földön mindenkinek megvan a maga kincse, ami vár rá - mondta neki a szíve. - Mi azonban ritkán szólunk ezekről a kincsekről, mert az emberek már nem vágynak rá, hogy megtalálják őket. Csak a gyerekeknek mesélünk róluk. Azután az életre hagyjuk, hogy mindenkit sorsa szerint vezessen. De sajnos csak kevés ember megy azon az úton, amely számára ki lett jelölve, amely a Személyes Történet és Boldogság útja. A többiek számára a világ rémisztőnek tűnik, és valóban rémisztő lesz. A szív azután egyre halkabban szól, de sohasem némul el teljesen. És jobb is, hogy ilyenkor már nem hallják meg szavunkat: nem akarjuk, hogy az emberek szenvedjenek azért, mert nem követték a szívüket."

- De akkor a szív miért nem mondja meg az embereknek, hogy menjenek tovább az álmuk szerint?
- Mert ilyenkor a szív szenved a leginkább. És a szív nem szereti a szenvedést.