Repedező sötétség.
A rések közt halvány sugarak.
A reszketeg árnyak egy picikét
még a süllyedô homályba bújnak.
Aztán fény. Semmi új a nap alatt,
minden a régi sablon.
A tükörben enyhén felpuffadt arcom,
az asztalon üres papír,
a ház elôtt ugyanaz a kisduba parkol,
redőnyzörgés, egy ideges kutya
csahol valahol. A tévé szinte magától bekapcsol,
kávéillat, ínycsiklandó aroma,
éppen olyan, ahogy a reklám mondja,
pár fôvárost ismét fölrobbantottak,
hazám félig vagy tán egészen víz alatt.
S még a borotva sem vág. Nem félek a haláltól.
Ez így nem jó, hát kezdjük el újra.
A rések között halvány sugarak.
Az árnyak a homályba visszabújva
fázón összefenik lábukat.
Megérint a csend hársillatú ujja,
szűzies fényben égnek a falak.
A lágy szél a harmatot szertefújja,
didergő kis verebeket itat.
Éretted történik mind e csoda,
varázslat, hogy ne csak a lehetetlent lesd,
s a semmibôl is mindig újrakezdhesd,
te vagy eszköz és cél, maga a csoda,
óvd és rettegd a keveset, amid van,
küzdve küzdj, mint pompás álmaidban.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése