B. Radó Lili: ÜNNEP

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
Tiéd lelkem szivárványos zománca,
Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Balási András: Ellenfény

Repedező sötétség.
A rések közt halvány sugarak.
A reszketeg árnyak egy picikét
még a süllyedô homályba bújnak.
Aztán fény. Semmi új a nap alatt,
minden a régi sablon.
A tükörben enyhén felpuffadt arcom,
az asztalon üres papír,
a ház elôtt ugyanaz a kisduba parkol,
redőnyzörgés, egy ideges kutya
csahol valahol. A tévé szinte magától bekapcsol,
kávéillat, ínycsiklandó aroma,
éppen olyan, ahogy a reklám mondja,
pár fôvárost ismét fölrobbantottak,
hazám félig vagy tán egészen víz alatt.
S még a borotva sem vág. Nem félek a haláltól.

Ez így nem jó, hát kezdjük el újra.
A rések között halvány sugarak.
Az árnyak a homályba visszabújva
fázón összefenik lábukat.
Megérint a csend hársillatú ujja,
szűzies fényben égnek a falak.
A lágy szél a harmatot szertefújja,
didergő kis verebeket itat.
Éretted történik mind e csoda,
varázslat, hogy ne csak a lehetetlent lesd,
s a semmibôl is mindig újrakezdhesd,
te vagy eszköz és cél, maga a csoda,
óvd és rettegd a keveset, amid van,
küzdve küzdj, mint pompás álmaidban.

Haiku 3.

Édes pillanat

a múlt sűrű fátylán át

sürget, hívogat.

Hajnali tűnődés

Nem így kezdem a hetet ... bár, jó lenne :)

Jean Francois Maurice - Monaco, 28 Degrees A L'Ombre

Udvaros Dorottya & Somló Tamás: Vetkőzés

Még magamon tartom kicsit a ruhát,
még nyújtsuk a percet, hadd várjak hogy várd.

Még nyújtod a percet, még nyújtod a szót,
még semmi sem teljes, még magam vagyok.

Egy semmiséget mondj még nekem azután bármi lehet, legyen,
egy semmiséget mondj még nekem és jöhet bármi lehet, legyen.

Még valami kell, egy semmiség csak, mitől megváltozunk,
mondj nekem valamit, hogy attól legyen, legyen,
egy semmiség lehet mozdulat is, mitől megváltozik valami,
valami és aztán legyen, legyen.

Még magamon tartom addig a ruhát,
míg valami nem visz egy határon át.
Még beszéljünk félre, nyújtsuk csak el,
egy kicsikét várj még, még valami kell.

Egy semmiséget mondj még nekem, azután bármi lehet, legyen,
egy semmiséget mondj még nekem és jöhet bármi lehet, legyen.

Még semmi sem teljes, még valami kell,
már magam sem értem, hol döntöttem el.
Úgy kellett még volna egy semmiség,
úgy kellett még volna egy valami még.
Nem nyújtom a percet, nem nyújtom a szót,
már semmi sem teljes, és magam vagyok,
már semmi sem teljes, és magam vagyok,
és magam vagyok. És magam vagyok...

Sajna, Udvaros Dorottya előadásában nem tudtam még (!) beszerezni -Átutazó (1985), de addig is találtam valamit...
... ez sem közelíti meg az eredetit, de csak úgy, felidézésképpen ajánlom ...
:) a művésznő prózában
és még: ...Udvaros, Hernádi, Básti

Nagy László: Himnusz minden időben

Te szivárvány- szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
Templomi arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Öröktől belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem!

Haiku 2.

Szűkszavúságod

fecsegésünk sodrába

hengerített kő.

Vészi Endre: Arckép ezer tükörben

... Elkezdenéd újra?
El én!
Tiszta szívedből?
Nincs tiszta szívem.
És jó hideg aggyal?
Nincs hideg agyam.
Mert múlékony és nem múló anyag vagyok,
kit víz alá húz a kétkedés,
de földob, mint repkedő halat a remény,
s mert tízezer éves feledés szunnyad idegeimben,
elhiszem, hogy itt az a perc,
mely újra szárnyra bocsát.

Tavaszi reggel találtam

A napfény íze

Petri György: Mayának

Még mindig csak "próbálok
csalás nélkül szétnézni könnyedén".
Ám nem megy.
Sem a "csalás nélkül".
Sem a "könnyedén".
Sőt még a "szétnézni" sem.

Közhülyeséget, közaljasságot
- talán - sikerült elkerülnöm,
no de a magánélet? Esendőségem

biztos tudata: inkább komótcipő,
mintsem mentség,
az, hogy én a falon is, ha

szárnyacskáját lebbenti -
szoknyácskáját emeli -
- már ha egy légynek volna szoknyája,

és a nők nem nadrágba járnának.
Ez sem érv; ez sem ok:
csak kérni lehet a bocsánatot,
Kérni sem lehet. Nem is akarok.

Távolodom-közeledem; szeretlek;
magam számára is: fel-fellobbanok.
Kimaradok, maradok, nyugodt vagyok; vagyok.

Ha van ilyan: tébolyult nyugalom
- így jellemezhető állapotom.
A világ pedig? Alom? Kőhalom?

Kányádi Sándor: Volna még

pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még

Haiku 1.

Páros tengerszem
kékje csókolja testem
lassan élvezem

Reichard Piroska: Tavaszi levél

Ma kisütött a tavaszi nap
s minden enyém a kerek ég alatt;
a fodros felhő a hegyek felett,
a selymesen elsuhogó szelek,
első levélke a tar ágakon,
viritó színek távol házakon,
utak mentén az elhagyott padok,
madárcsicsergés, kósza illatok...
Megcsókoltam egy cseresnyevirágot,
fiatal fűzek vesszejéből vágok
s husvéti barka hamvas bársonyával
megsimogatom az egész világot.
Ami itt búsul, ami itt ragyog,
minden enyém. És én tied vagyok.

Könnycsepp a Virágon

Miért mondanám, köszönöm?
Hogy az nem elég!
Ennél a vér többet ér!

Miért lennék hálás? - nem tudom.
Hogy ha a hála,
A csodálatot szavakba zárja!

Miért vennék virágot?
Mikor az Ő maga!
S tőle a gyermek sem csak azt kapja!

Miért szökne könny a szemembe?
Istenemre!
Miért?
Ha ez se fejezné ki,
Nekem Ő mit ér!

Ő!
Ki adott egy fiút a világnak!
És egy egész világot a fiúnak!

Odaadta a színeket,
A csodás ízeket,
Születésnapot, tejet, ruhát,
Totyogásból a járást,
Sírást és kacagás,
Mindennapi gondozást!

Adott kócos hajat,
És a szép, csodás hangokat!
Tudom, hogy mi az, hogy villamos,
A szikrázó Holdon űrhajós tapos,
TV előtt izgulok,
Moziban popcornt majszolok,
Az utcán szerelemes dalt dúdolok.

Álmok járnak a fejemben,
Vonalak szántanak a tenyeremben,
Szememmel a lányokat kergetem,
Vagy csak a szép tájakon legeltetem.

Elmehetek sétáli!
A világot bejárni!
Szőhetem a terveket!
Megismerhetem az embereket!

Egy szóval, nekem a MINDENt adta!
Nekem ez Május első vasárnapja!

De a mindent is kétszer adta!
Mert míg él,
Szívét a szeretet mozgatja,
Fia ott dobban minden pillanatban!

Mennyit ér hát a MINDENSÉG?!
Egy fiú mit adhat mindezért?
Mert a köszönöm nem elég!
A szavakba öntött hála is kevés!
De ha úgy él,
Mitől anyja szívét
Elönti a büszkeség,
Ha élvezi, szereti az életét,
S a világot kicsit jobbá teszi,
Talán azzal
A háláját kifejezheti!

E könnycseppben, itt a virágon
Megcsillan az egész világom!
Benne van a hálás szeretem,
Az életem,
S mindezt drága édesanyámnak köszönhetem!

Andaházy Kasnya János

Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.