Nemes Nagy Ágnes: A szomj

Nemes Nagy Ágnes: A szomj
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magadat őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégítetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
-De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Holló András: Reménytelenül

Mélységek felett lépdelek.

Lehet akármi.

Vagy megtanulom, hogy lehet

a levegőben járni.

Innen:

József Attila: Kopogtatás nélkül

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz
hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő
szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad
más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes
vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz
hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

1926. április

Csíki András: Leszek a barátod

Csíki András: Leszek a barátod
Leszek a barátod,
játszom játékaid,
elnyúlok és elnémulok veled,
sírom bánataid,
örülöm örömeid,
mindenem megosztom veled.

Ahogy fordulsz, fordulok én is,
amit tudsz, még megtanulom,
ahová állsz, oda húzok én is,
amennyit bírsz, azt én is kibírom,
ha szeretsz, szeretek veled,
ha gyűlölsz, gyűlölök híven,
úgy nézek, ahogy te is nézel,
megyek, ha elmész innen.

Jegyben a sötétséggel járunk,
ha énekelsz, dúdolom veled,
„de szép esők hullanak ránk,
s már szeret aki szeret……”

S hajnalban ébredsz, én is felkelek,
ha koldulsz, én is megteszem,
ha elszégyelled árvaságodat,
én is lesütöm fejem,

ha zászlódra sorsodat húzod,
bizton én is aláállok,
s ha vágányra fekszel, melléd tolakszom,
hogy láthassam gyönyörű halálod,

aztán elnémulok én is veled,
mint egy éjfél utáni állomás,
és reggel csak üres üléseken ülünk,
és folytatódik ez az utazás…….

csak sodródunk merre az ég vezet,
egy beláthatatlan pusztaság felé,
hol egy kóró a legszebb virágunk,
ahol mindenünk a másiké,

de onnan már nem megyünk tovább,
leszállunk és végső helyünkre lépünk,
és egyszer még összekacsintunk,
és már nem mondjuk el mennyire félünk.

WEÖRES SÁNDOR:Három dal női hangra

A láthatatlan jelenlévőhöz

Hallgass, mellembe bújj,
mikor a virradó szobán keresztül
a falakról az éj leperdül,
mint oldott gyöngysor szétgurúl -
mélybe vonulva, szívemből figyeld,
hogy tiszta csillámlása mit jelent -
de ha fölmérted e csodát
a hajnal útvesztőin át:
mellemből kelj és szememből tüzelj,
mert nem jut több íly áldott némaság,
kelyhet húny a virág, ha nap közelget,
fakón szárnyat zár tündöklő szerelmed.


Az unicornis látogatása

Most kényes léptü őz szökell szobámba,
bútor tömbjén átúszik tétován,
szügyén átlátszik levetett ruhám,
padlót nem érint karcsu kék patája,

lehelletében párnám szőtt virága,
sötét szeme rajtam pihen puhán.
Magát se félti és engem se szán:
egy sejtelem az élete-halála.

Mit lépte megkuszál, a holdsugár
mellette szinte durva mint a sár,
és hozzá képest él a szoba vágyva.

S ahogy testetlen mámor magtalan,
oly egykedvűn, bámészan elsuhan
ártatlan szépsége a holdvilágba.


A sötétségnek áldozás

Várj még, ne tedd,
merülj tenger-hullámu karjaimba
s dobogó fehér hab közt szenveded
ahogy e vízbefúló rettenet
ránk zárul mint a kripta:
úgysem igazság, csak kényszerüség
hogy hátrahajtom a fejem
s a világ megfordul velem:
arcom fölött az ég,
előtte árnyékos fejed
és örvénybe vesző tekinteted.

Várnai Zseni - Szerelem

Várnai Zseni - Szerelem
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve,
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve szerelem.